Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2016. június 25., szombat

Kresley Cole: Vámpírbosszú (Halhatatlanok alkonyat után 12.)

Még egy sorozat, amelyet az Ulpius-Ház csődje után átvett egy másik kiadó, ezúttal - ismét - az Athenaeum Kiadó brillírozott és karolta fel a kis hazánkban is oly kedvelt regényfolyamot. Biztos vagyok benne, hogy számos rajongó sóhajtott fel megkönnyebbülve, valamint kiáltott fel ujjongva, először akkor, amikor értesülhetett a folytatás híréről, majd amikor végre a kezében tarthatta a könyvet. Valamiért azonban mégis úgy érzem, hogy ez a szünet nem tett jót sem ennek, sem pedig egy másik sorozatnak, mert a túlzott várakozás néha nem azt eredményezi, amit éppen kellene - de erről majd valamivel később.

Sajnálom, hogy a kötet címe végül az lett, ami, mert szerintem teljes mértékben fölösleges erőltetni ezt a vonalat, követni az előd nem túl ötletes - és sikeres sem mondható - példáját. De még így is piros pontot érdemel az Athenaeum Kiadó, mert meghallgatja az olvasóit, figyelembe veszi az elhangzó véleményeket, ezért is kerülhetett sor arra, hogy végül a harmadik borítótervvel jelent meg a kiadvány - hozzáteszem: hála az égnek. Ahogy annak is örülök, hogy egyes nagyon kedvelt kifejezéseket végre régi ismerősként üdvözölhettem - pedig most is új fordítót kapott a történet, bár ez talán ebben az esetben indokolt döntésnek tekinthető. De akkor most már nézzük a történetet...

Értékelés: 6/10 pont
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 493 oldal
Fordította: Márton Andrea
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: Lothaire
Sorozat: Halhatatlanok alkonyat után
A sorozat kötetei és főszereplői:
1.) The Warlord Wants Forever (magyarul nincs)
Meseszép Mist (valkűr)/Nikolai Wroth (vámpír)
2.) Vámpíréhség
Emma Troy (valkűr/vámpír)/Lachlan McRieve (vérfarkas)
3.) Vámpírszerető
Kaderin (valkűr)/Sebastian Wroth (vámpír)
4.) Vámpírharc
Mariketa (boszorkány)/Bowen McRieve (vérfarkas)
5.) Vámpírvér
Néomi Laress (szellem)/Conrad Wroth (vámpír)
6.) Vámpírzóna
Holly (ember)/Cadeon Woede (démon)
7.) A démonkirály csókja
Sabine (varázslónő)/Rydstrom Woede (démon)
8.) A tél halálos csókja/Az érinthetetlen
Daniela (valkűr, jégamazon)/Murdoch Wroth (vámpír)
9.) A gyönyör sötét hercege
Lucia (valkűr)/Garreth McRieve (vérfarkas)
10.) A sötétség démona
Carow Graie (boszorkány)/Malkom Slaine (scarba)
11.) Az álmok sötét harcosa
Ragyogó Regin (valkűr)/Aidan/Declan Chase (berserker)
12.) Vámpírbosszú
Lothaire (vámpír)/Elizabeth Peirce (ember)
Műfaj: paranormális, romantikus
Lothaire egy fantasztikus karakter: az első kötetek óta jelen van, időnként felbukkan, mindig tesz valamit - általában olyat, amivel árt valaki másnak -, aztán eltűnik. De ennyi is elég volt arra, hogy az önző és helyenként bunkó viselkedése ellenére is érdekes és kedvelhető karakterré váljon. Aztán ott volt a sorozat négy utolsó megjelent kötete, amelynek eseményei valamilyen szinten mind összefüggnek egymással és minden lényeges szál Az álmaim harcosa regényben futott végül össze: ezek közül az egyik legérdekesebb természetesen az Ősellenséghez kapcsolódott.

A könyv egy múltbeli jelenettel kezdődik: Lothaire ekkor még kisfiú, aki Stefanovicsnak, a Horda királyának és Merész Ivanának, a Dákok hercegnőjének gyermeke - nem törvényes örökös, hanem csak egy a bal kézről születettek hosszú sorában. Ivana dacossága és tiszteletlensége következményeként menniük kell a kastélyból, a Dák királyságot azonban már nem érik el, a fia biztonsága érdekében Ivana feláldozza magát - Lothaire pedig esküt tesz, hogy megbosszulja az anyja halálát. A vámpírt ezentúl csak a bosszú élteti, minden tettét ez mozgatja, minden döntésének a hátterében ez a fogadalom áll.

Hatalmasat ugrunk előre az időben, majd még egy kicsit, aminek következményeként eljutunk a szigeten történt események időszakába, pont abba az időbe, amikor Declan Chase napokig eszméletlenül fekszik és mindenki várja a bekövetkező változást. Fény derül arra is, hogy miért igyekezett Lothaire olyan gyorsan kijutni a szigetről - tényleg szorította az idő, mert a nőt, akinek testében az Arája lelke is otthonra talált mindössze két perc választja el az injekció általi kivégzéstől.

Lothaire egy nagyon erős karakter, ő az Ősellenség, akitől mindenki retteg, akinek több ezren tartoznak véradóssággal, akinek elég csak a nevét is megemlíteni és mindenki kitér az útjából. Könnyen elképzelhető, hogy velem van a probléma, de a korábbi szerepléseit követően én bizony nagyobb alakítást vártam tőle - talán ha pár évvel korábban olvasom ezt a kötetet, akkor sokkal elégedettebb lettem volna, így viszont...

Lothaire-nak rengeteg ellensége van, a regényben azonban nem sokkal találkozunk össze - illetve ha mégis, akkor az általában említés szintjén történik csak meg. Mivel azonban vámpírunk az őrület határán egyensúlyozik, ezért leginkább önmagával harcol - ő a saját maga Ősellensége is. Tény, hogy a szerző elképesztően jól jelenítette meg a fejben immár erősen hibás, paranoiás halhatatlan személyét, de ez önmagában kevésnek bizonyult a számomra. Sokkal érdekesebbnek tűnt a vámpír Arája, aki emberként Elizabeth Peirce, egy tanulatlan fiatal lány, akinek a testébe költözött a vámpírok istennője, Saroya. Az előbbi folyamatosan halni készül, hogy ezzel is megakadályozza az istennőt tervének végrehajtásában, az utóbbi viszont mindenkit legyilkolna, akit csak lehet - tökéletes páros.

Az alapszituáció és a szereposztás kecsegtető, viszont nagyon hiányoltam az igazi cselekményt a regényből. Adott egy vámpír, akinek rengeteg ellensége van, ezért bezárja az Aráját egy lakásba, majd ezt követően szinte ki sem mozdulnak a falak közül. A végeredmény: hosszú beszélgetések, lelkizések, győzködések, illetve határozottan nagy mennyiségű pikáns jelenet, amely természetesen szintén tele van húzódozásokkal és lelkizéssel - mindez sokszor sok oldalon keresztül, jó hosszan ecsetelve. Röviden és tömören: beszélgetnek és baszélgetnek, ha pedig nem, akkor lelkiznek. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért elismerem, hogy ezek egy részére szükség volt a kapcsolat fejlődésének bemutatása érdekében, de szerintem némileg eltúlzott lett a dolog. Főleg, hogy közben sehol egy ellenség, aki ki akarná használni Lothaire gyenge pontját, a halandó testben rejtőző Arát, ahogy La Dorada, aki egyébként oly megszállottan kutatja a gyűrűt, szintén hallgat és rejtőzködik, és még hosszan sorolhatnám.

Arra, amiről tulajdonképpen olvasni akartam, a regény olyan hetven százalékának elolvasását követően került sor és még akkor is el tudtam volna képzelni valamivel eseménydúsabb cselekményt, mert a lelkizés továbbra is jelentős mennyiségű helyet követelt magának. De a kötet végében legalább már történt valami.
"Ha Nix a jóslás királynője, akkor Lothaire az intuíció királya. Fehér királynő a fekete király ellen."
Amit igazán kedveltem ebben a regényben az Lothaire múltja, valamint Nix és a vámpír közös jelenetei: mindegyik remek volt - és néhány tekintetben szórakoztatóbb is, mint az oldalakon keresztül tartó siránkozások. Nix kétségkívül nagy játékos, a tettei egy részének indokait pedig nagy kegyesen el is árulja az olvasóknak - igaz, csak a kötet vége felé kerül erre sor. Nem csodálom, hogy ő is az őrület határán egyensúlyoz, mert bár az információ hatalom, de ha a túl sok információ túl sok felelősséggel párosul, akkor az még egy valkűr elméjének épségét is képes kikezdeni. Kíváncsi vagyok arra, hogy neki kit szánt párjául a sors, ki sodródik mellé az Örökösödés során. Reméljük, hogy akkor még elég épp lesz az elméje ahhoz, hogy felismerje a lehetőséget.

És ha már annyit beszéltem Lothaire Arájáról, akkor el kell ismernem, remek húzás volt a sorstól, hogy éppen ezt a lányt rendelte az ősöreg és őrült vámpír mellé. Elizabeth remek karakter: imádtam az éles nyelvét, a szövegét és az egész helyzethez való hozzáállását. Tulajdonképpen ő volt az, aki elvitte a hátán ezt a könyvet - amit egyébként a vámpírtól vártam volna el. Lehet, hogy ez afféle fricska volt a szerzőtől? Könnyen lehet.

Alapvetően több tetőpontja is van a történetnek, ettől az egész olyan, mint egy érzelmi hullámvasút - mindössze azt sajnálom, hogy a lényeges fordulatokat képviselő helyzetek az előzményekhez, a felvezetéshez és a lelkizésekhez képest túl gyorsan - és helyenként bosszantóan egyszerűen - oldódtak meg. Valamiért nem éreztem azt a feszültséget és izgalmat, amit a Cadeon és Holly kalandja közben, vagy éppen A sötétség démona, és Az álmok sötét harcosa című regények olvasása során - nagyon hiányzott a cselekmény, a tényleges történet, a mozgalmasság. A végére ugyan szépített egy kicsit a szerző, de a végeredmény így is csak egy erős közepes - az Ősellenségtől többet vártam, mint egy elveszett és folyamatosan siránkozó vagy dühöngő kisfiú megszemélyesítését.

Hogy mindezek ellenére várom-e a folytatást? Természetesen. Nem zavar, hogy ennek a kötetnek a története nem jött be, mert számos egyéb és érdekes karakter él és létezik még ebben a világban, akinek a történetére kíváncsi vagyok. Ha pedig az mozgalmasabb lesz, mint a jelenleg olvasott, akkor még akár könnyen a kedvenceim közé is kerülhet - vagy ha mégsem, akkor is élvezni fogom az olvasását.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons