szerda, március 28, 2018
Shanara
Igazából első körben ennek a könyvnek a címe keltette fel a figyelmem - hiába no, szakmai ártalom: mindegy, hogy víztöbblet van vagy vízhiány, az engem érdekel. Azt tudtam, hogy ezzel a regénnyel egy újabb krimi kerül az olvasási listámra, de bevallom, hogy a fülszövegét már nem olvastam el - vagy ha igen, akkor később már nem emlékeztem rá, hogy megtettem -, de mindegy is, mert egyszerűen megbűvölt és vakká tett a címe. Ebből kiindulva pedig meglepetésként ért, hogy a fő téma nem a szárazság, hanem az emberi kapcsolatok körül mozog. Az biztos, hogy az egyik kedves barátnőm nem is dönthetett volna jobban, amikor az egyik év végi jeles alkalomra meglepetést tervezett és erre a kötetre esett a választása.
Aaron Falk még kamaszként hagyta maga mögött szülőhelyét, Kiewarra városát. Húsz év telt el, Aaron szövetségi ügynök lett. Két évtized után visszatér a kisvárosba, ahonnan olyan hirtelen távozott: temetésre érkezett. Luke, a legjobb barátja előbb a családjával - a feleségével és a fiával - végzett, majd ezt követően magával is. Mindenki a hőséget, az aszályt és az ennek következményeként jelentkező gazdasági nehézséget okolja. Aaron csak le akarja róni tiszteletét a barátja sírjánál, de nem szándékozik hosszabb ideig a városban maradni. A helyi rendőr azonban bevonja őt a nyomozásba, Aaron pedig hamar kételkedni kezd abban, hogy Luke volt az, aki végzett a családjával. A nyomozás nem egyszerű kutakodás, hanem folyamatos harc a múlttal, a korábban történtekkel, amely elől a férfi annak idején ugyan elmenekült, de most kénytelen szembenézni a következményekkel.
Jane Harper tizenhárom évig dolgozott újságíróként, tehát nem kezdő az írásban, a publikálásban. Ugyanakkor regényt más írni, mint cikket, de az Aszály - véleményem szerint - eléggé ütősre és élvezetesre sikeredett. A szerző által választott helyszín sem véletlen, hiszen több minden is Ausztráliához köti: többek között itt is lakik. Bár az emberek mindenütt közel ugyanazokkal a problémákkal küzdenek és ugyanazokat az alapvető reakciókat produkálják, de a részletekben vannak különbségek, amelyek egy részét maga a helyszín, más részét a területre, közösségre jellemző egyedi látásmód, gondolkodás adja - ez utóbbit persze a területi elhelyezkedés is jelentősen befolyásolja. Ausztrália egyszerre különleges, egzotikus és idegen, mármint nekem, mint európai olvasónak. Persze láttam filmeket, amelyek itt játszódnak (igen, én is néztem az Ausztrál expressz és a McLeod lányai filmsorozatokat), természetfilmeket, amelyek bemutatják a kontinensnyi ország egyediségeit, de akkor is messze van, akkor is távoli. Valahogy más. Egy Ausztráliában játszódó regény számomra különleges, mondhatni ritkaság, vagy legalábbis nem túl gyakori az amerikai helyszíneket felvonultató dömping mellett.
Jane Harper kifejezetten jól ragadta meg a hangulatot: az ausztrál kisvárosét, a farmokon élő emberek nehézségeit, a szélsőséges időjárás miatt kialakult problémákat. Ami még ennél is jobban sikerült, az nem más mint az emberek megszemélyesítése, a helyzetek kialakulása és kezelése. Pedig a történet olyan lassan bontakozik ki, hogy helyenként már lassúnak és porosnak is éreztem - éppen olyannak, mint magát a helyet, ahol az egész történet játszódik. Mégis volt valami a regényben, ami miatt nem tettem félre, hanem helyette rendületlenül haladtam az olvasással.
A leírások nagyon hitelesek, szinte süt a perzselő forróság a lapokból, olvasás közben akaratlanul is hallottam a tücskök ciripelését, a száraz fűszálak zizegését, a vidéki élet jellegzetes neszeit. Az alaphangulat tehát adott, a kellő ráhangolódással nem lehet probléma - nálam biztosan nem volt. Ráadást jelentett a főhős, aki annyira világos bőrű és hajú, hogy kis túlzással akár albínó is lehetne és akit mindenkinél jobban kínoz a folyamatos tűző napsütés.
Aztán ott vannak a múltbeli dolgok... Mert a szerző már az első oldalaktól kezdve utal arra, hogy történt valami a múltban, ami miatt az itteni emberek nagyon nem kedvelik Aaront, viszont a részletek csak nagyon lassan derülnek ki. Folyamatos a párhuzam a jelenkori és a múltbeli események között és Aaron minden egyes új információ birtokában átgondolja és újraértelmezi a korábbi történéseket is. A két idősík jól elkülönül egymástól, mert a múltbeli visszaemlékezések mindig más betűtípussal jelennek meg.
Ügyesen kavarja a szálakat a szerző, sokáig és még annál is tovább titkolózik, hiszen a kisváros nehezen adja ki a titkait és lakói nehezen engednek be maguk közé idegeneket. Mindenkinek vannak titkai, mindenki őrizget egy kis részt az életéből, amelyet nem akar feltárni senki előtt, amely csak az övé - még egy ilyen szűk közösségben is, ahol mindenki ismer mindenkit. És persze a titkok mellett ott vannak az indulatok: egyrészt a hőség és a problémák miatt, másrészt az újra felbukkant "ellenség" miatt, aki okot ad az agresszív vagy legalábbis a szokásostól eltérő viselkedésre. Az emberben ott a félelem, hogy amiről azt hitte már rendben van és elfelejtődött, az most újra a felszínre bukkan és mindent elsordor magával.
Szóval megy a bújócskázás, a nyomok és bizonyítékok lassan gyűlnek és szinte mindent elhomályosítanak a múltbeli emlékek, történések. Mindig ott a kérdés, hogy az az fiú, akivel tizenhat évesen haverok voltak, képes lett volna arra a tettre, amivel húsz évvel később megvádolták? Megítélhetünk valakit a húsz évvel ezelőtti emlékeink és érzéseink alapján? Főleg akkor, ha az eltelt időben alig találkoztunk és nem tudjuk, hogy mi történt vele közben, mi játszódhatott le a fejében? Ezek a lényeges kérdések foglalkoztatják Aaront is.
Ez a történet minden csak nem vidám - a napsütés és a mindent átható nyugodtság ellenére sem nevezhető közérzetjavítónak. Szomorú, borongós hangulata megragad és nem enged. Hétköznapi, de mégis komoly problémákat feszegető történet, amelyben keverednek egy kamasz fiú érzései és tettei egy olyan férfiéval, aki már bizonyított és most mégis megint kamasznak érzi magát.
Szeretném azt mondani, hogy a regény tökéletes, de nem tehetem. A hangulatteremtés tökéletes, a szereplők is a helyükön vannak, a titkok kellően sötétek és szövevényesek, a gyanúsítottak egymást váltják, ahogy halad előre a nyomozás, a nyomozóink lassan haladnak előre. Minden a helyén van tehát, de mégis... Valahogy a felvezetéshez, az elért feszültségi szinthez képest a csattanó laposabbra, csendesebbre sikerült, mint vártam volna. Még a dupla csattanóban sem volt akkora erő, mint amit a szimpla is produkálhatott volna. Mondjuk pont a hétköznapisága kellett volna, hogy meglepjen, mert annyira jól elrejtette a szerző az okot és az indokot. És a másik dolog... Az legalább ugyanennyire hétköznapi és sejthető, ugyanakkor soha, de soha nem elfogadható.
Minden hibája ellenére is tetszett a regény és bemutatkozó íráshoz képest nagyon színvonalas, érdekfeszítő, elgondolkodtató és biztos, hogy a történet hatással lesz mindenkire, aki csak a kezébe veszi a kötetet. Nem is tudom mikor érdemesebb olvasni: nagy melegben, amikor a forróságot még csak elképzelni sem kell vagy éppen hűvös időben, amikor jól esik a lapokon keresztül áradó forróság. De az biztos, mindenképpen megéri elolvasni. Remélem, hogy lesz még folytatás magyarul és nyomoz még a majdnem albínó főhősünk a nap égette ausztrál vidéken.
 |
| Értékelés: 9 pontot megérdemel a 10-ből Kiadó: GABO Kiadó Kiadás éve: 2017. Terjedelem: 377 oldal Borító ár: 3.490,- Ft A mű eredeti címe: The Dry Fordította: Roboz Gábor Sorozat: Aaron Falk Folytatás: 2.) Force of Nature Kategória: krimi, thriller |
Jane Harper tizenhárom évig dolgozott újságíróként, tehát nem kezdő az írásban, a publikálásban. Ugyanakkor regényt más írni, mint cikket, de az Aszály - véleményem szerint - eléggé ütősre és élvezetesre sikeredett. A szerző által választott helyszín sem véletlen, hiszen több minden is Ausztráliához köti: többek között itt is lakik. Bár az emberek mindenütt közel ugyanazokkal a problémákkal küzdenek és ugyanazokat az alapvető reakciókat produkálják, de a részletekben vannak különbségek, amelyek egy részét maga a helyszín, más részét a területre, közösségre jellemző egyedi látásmód, gondolkodás adja - ez utóbbit persze a területi elhelyezkedés is jelentősen befolyásolja. Ausztrália egyszerre különleges, egzotikus és idegen, mármint nekem, mint európai olvasónak. Persze láttam filmeket, amelyek itt játszódnak (igen, én is néztem az Ausztrál expressz és a McLeod lányai filmsorozatokat), természetfilmeket, amelyek bemutatják a kontinensnyi ország egyediségeit, de akkor is messze van, akkor is távoli. Valahogy más. Egy Ausztráliában játszódó regény számomra különleges, mondhatni ritkaság, vagy legalábbis nem túl gyakori az amerikai helyszíneket felvonultató dömping mellett.
Jane Harper kifejezetten jól ragadta meg a hangulatot: az ausztrál kisvárosét, a farmokon élő emberek nehézségeit, a szélsőséges időjárás miatt kialakult problémákat. Ami még ennél is jobban sikerült, az nem más mint az emberek megszemélyesítése, a helyzetek kialakulása és kezelése. Pedig a történet olyan lassan bontakozik ki, hogy helyenként már lassúnak és porosnak is éreztem - éppen olyannak, mint magát a helyet, ahol az egész történet játszódik. Mégis volt valami a regényben, ami miatt nem tettem félre, hanem helyette rendületlenül haladtam az olvasással.
A leírások nagyon hitelesek, szinte süt a perzselő forróság a lapokból, olvasás közben akaratlanul is hallottam a tücskök ciripelését, a száraz fűszálak zizegését, a vidéki élet jellegzetes neszeit. Az alaphangulat tehát adott, a kellő ráhangolódással nem lehet probléma - nálam biztosan nem volt. Ráadást jelentett a főhős, aki annyira világos bőrű és hajú, hogy kis túlzással akár albínó is lehetne és akit mindenkinél jobban kínoz a folyamatos tűző napsütés.
Aztán ott vannak a múltbeli dolgok... Mert a szerző már az első oldalaktól kezdve utal arra, hogy történt valami a múltban, ami miatt az itteni emberek nagyon nem kedvelik Aaront, viszont a részletek csak nagyon lassan derülnek ki. Folyamatos a párhuzam a jelenkori és a múltbeli események között és Aaron minden egyes új információ birtokában átgondolja és újraértelmezi a korábbi történéseket is. A két idősík jól elkülönül egymástól, mert a múltbeli visszaemlékezések mindig más betűtípussal jelennek meg.
Ügyesen kavarja a szálakat a szerző, sokáig és még annál is tovább titkolózik, hiszen a kisváros nehezen adja ki a titkait és lakói nehezen engednek be maguk közé idegeneket. Mindenkinek vannak titkai, mindenki őrizget egy kis részt az életéből, amelyet nem akar feltárni senki előtt, amely csak az övé - még egy ilyen szűk közösségben is, ahol mindenki ismer mindenkit. És persze a titkok mellett ott vannak az indulatok: egyrészt a hőség és a problémák miatt, másrészt az újra felbukkant "ellenség" miatt, aki okot ad az agresszív vagy legalábbis a szokásostól eltérő viselkedésre. Az emberben ott a félelem, hogy amiről azt hitte már rendben van és elfelejtődött, az most újra a felszínre bukkan és mindent elsordor magával.
Szóval megy a bújócskázás, a nyomok és bizonyítékok lassan gyűlnek és szinte mindent elhomályosítanak a múltbeli emlékek, történések. Mindig ott a kérdés, hogy az az fiú, akivel tizenhat évesen haverok voltak, képes lett volna arra a tettre, amivel húsz évvel később megvádolták? Megítélhetünk valakit a húsz évvel ezelőtti emlékeink és érzéseink alapján? Főleg akkor, ha az eltelt időben alig találkoztunk és nem tudjuk, hogy mi történt vele közben, mi játszódhatott le a fejében? Ezek a lényeges kérdések foglalkoztatják Aaront is.
Ez a történet minden csak nem vidám - a napsütés és a mindent átható nyugodtság ellenére sem nevezhető közérzetjavítónak. Szomorú, borongós hangulata megragad és nem enged. Hétköznapi, de mégis komoly problémákat feszegető történet, amelyben keverednek egy kamasz fiú érzései és tettei egy olyan férfiéval, aki már bizonyított és most mégis megint kamasznak érzi magát.
Szeretném azt mondani, hogy a regény tökéletes, de nem tehetem. A hangulatteremtés tökéletes, a szereplők is a helyükön vannak, a titkok kellően sötétek és szövevényesek, a gyanúsítottak egymást váltják, ahogy halad előre a nyomozás, a nyomozóink lassan haladnak előre. Minden a helyén van tehát, de mégis... Valahogy a felvezetéshez, az elért feszültségi szinthez képest a csattanó laposabbra, csendesebbre sikerült, mint vártam volna. Még a dupla csattanóban sem volt akkora erő, mint amit a szimpla is produkálhatott volna. Mondjuk pont a hétköznapisága kellett volna, hogy meglepjen, mert annyira jól elrejtette a szerző az okot és az indokot. És a másik dolog... Az legalább ugyanennyire hétköznapi és sejthető, ugyanakkor soha, de soha nem elfogadható.
Minden hibája ellenére is tetszett a regény és bemutatkozó íráshoz képest nagyon színvonalas, érdekfeszítő, elgondolkodtató és biztos, hogy a történet hatással lesz mindenkire, aki csak a kezébe veszi a kötetet. Nem is tudom mikor érdemesebb olvasni: nagy melegben, amikor a forróságot még csak elképzelni sem kell vagy éppen hűvös időben, amikor jól esik a lapokon keresztül áradó forróság. De az biztos, mindenképpen megéri elolvasni. Remélem, hogy lesz még folytatás magyarul és nyomoz még a majdnem albínó főhősünk a nap égette ausztrál vidéken.
Posted in: 9 pontos,Aaron Falk,GABO Kiadó,Jane Harper,könyvértékelés,krimi,thriller
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése