Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2016. július 28., csütörtök

Lucifer /1. évad (filmsorozat)

Nem is olyan régen történt az, amikor tettem némi kitérőt a filmsorozatok felé és nem fogtam vissza magam, amikor az egyikről el akartam mondani a véleményem. Tudjátok, hogy van az, amikor egy üzlet beindul... Nos, megint mondandóm van. Mivel azonban a blog indulásakor elhatároztam, hogy ez egy könyvekkel, illetve könyvekhez kapcsolódó infókkal foglalkozó oldal lesz, ezért azok számára is nyilvánvalóvá kell tennem, hogy nem tértem le a korábban jól kijelölt ösvényről - bár tény, hogy eléggé a szélére tévedtem -, akik nem tudják, hogy hol is találhatók a Lucifer című sorozat gyökerei. Nézzük akkor bővebben...

Sorozat: Lucifer
Magyar sorozatcím: Lucifer
Magyar vetítés:
Aktuális évad: 1. évad
Epizódszám: 13 rész
Készítés éve: 2015.
Teljes sorozathossz: ? (2. évad biztosan lesz)
Stílus: misztikus, természetfeletti, nyomozás

Rendező: Len Wiseman
Író: Mike Dringenberg, Neil Gaiman,
Tom Kapinos, Sam Kieth
Zeneszerző: Marco Beltrami, Dennis Smith
Producer: Jerry Bruckheimer
Gyártó: Aggressive Mediocrity, DC Entertainment,
Jerry Bruckheimer Television,
Warner Bros Television

Főbb szereplők:
Tom Ellis (Lucifer)
Lauren German (Chloe Decker)
Lesley-Ann Brandt (Mazikeen)
Rachel Harris (Dr. Linda Martin)
B. D. Woodside (Amenadiel)
Kevin Alejandro (Dan Espinosa)
Scarlett Estevez (Trixie)

Még több infó és kép: IMDb
Imádom Neil Gaimant: a regényeit kicsit kevésbé, a novelláit nagyon, de amiért igazán odáig meg vissza vagyok, az a Sandman című képregény. Fáj is a szívem rendesen, hogy kis hazánk képregény kultúrája nem olyan erős, a rajongótábora pedig nem olyan széles, amely el bírna tartani egy ilyen sorozatot, ezért csupán négy rész jelent meg magyar nyelven a külhonban igencsak sikeres képes kiadványokból. A Sandman eredeti sorozata 1988. és 1996. között jelent meg, és az egyetlen olyan képregény, amely World Fantasy-díjat nyert. Oké, ez mind nagyon szép, gondoljátok, de miként is jön ide a Lucifer sorozat? A válasz nagyon egyszerű: a Sandman sorozat egyik meghatározó szereplője Lucifer. A karakter megjelenítésekor Gaiman szakít a megszokott hagyományokkal: a Pokol Ura belefáradt az uralkodásba, a lelkek kínzásába, ezért - ismét - fellázad, birodalma kulcsát két angyalra bízza, majd kiruccan a Földre - regenerálódni, szabadságát tölteni.

A spin off sorozatként megjelenő Lucifer című képregény a szabadságát töltő Ördög mindennapjait és kalandjait mutatja be, a fő téma természetesen a szabad akarat problémakör kérdése körül forog. A képregényt ennél jobban nem ismerem, ezért a hasonlóságokról és a különbözőségekről nem tudok nyilatkozni, de az biztos, hogy a FOX csatorna által vetített sorozat 1. évada ezt az időszakot dolgozza fel.

Egy menő Los Angeles-i klub, a Lux karizmatikus tulajdonosaként ismerjük meg a kétszeresen is fellázadt bukott angyalt, akinek még az autója egyedi rendszáma is ezt hirdeti. Lucifer Morningstar minden, csak nem egy átlagos megjelenésű személy. Az őt megszemélyesítő Tom Ellis már első pillantásra is jó választásnak tűnik az Ördög szerepére, mert tényleg olyan egyede az erősebbik nemnek, akinek sármos pofija és a jól szabott öltönye által - ha nem is mindig - eltakart teste  egyaránt képzelgésre és bűnre csábít. A képhez persze hozzáteszi még a magáét a szexi borosta, az igéző és a lélek mélységeibe is belelátó sötét szempár, no és a lehengerlő mosoly. A külső megjelenésében első ránézésre ugyan nem lehet kifogást találni, a laza stílus, az érthetően lekezelő modor, a bájgúnárként való viselkedés és az ehhez tartozó - eléggé gyakran felvillanó - vigyor azonban sokat rontott az összképen. Bár tény, hogy a karakterhez mindez remekül illett, de pont emiatt az első részekhez kellett is a részemről némi türelem.


Az évad legfontosabb szereplői (balról jobbra):
Amenadiel (B. D. Woodside), Mazekeen (Lesley-Ann Brandt),  Lucifer Morningstar (Tom Ellis),
Chloe Decker (Lauren German), Dan Espinosa (Kevin Alejandro), Dr. Linda Martin (Rachel Harris).
Már az első megjelenésekor is látszik, hogy Lucifer élvezi ezt a fajta életet, ugyan barátságosan, de mégis csak felsőbbrendűen viselkedik a halandókkal, akikkel gátlástalanul üzletel - persze aki lepaktál az Ördöggel, annak majd később meg is kell fizetnie a segítségnyújtás és a tanácsok árát. Korántsem érzi ennyire jól magát Mazikeen (Lesley-Ann Brandt), a démon nő, aki Lucifer testőre lenne a Földön, de jelenleg csak csapos a bárban. Ahogyan Amenadiel (B. D. Woodside), az angyal sem repes az örömtől, amiért Lucifer nem teljesíti az Atyja parancsát, miszerint minél sürgősebben vissza kellene mennie a pokolba és ellátnia a korábbi feladatát.

A főbb szereplők és az alapszituáció tehát bemutatásra kerültek, de hiányzik még valaki, aki fontos a sorozat szempontjából. Miután Lucifer "túlél" egy lövöldözést, amibe az őt kísérő hölgy természetesen belehal, megjelenik a rendőrség. A Pokol Urában felébred a késztetés, hogy megkeresse és megbüntesse a bűnöst, amivel érthető módon nem vívja ki a rendőrség és a nyomozást vezető fiatal, de annál határozottabb nyomozónő rokonszenvét. Mégis ez az egész sorozat kiindulópontja, és ezzel olyan események elevenednek meg a képernyőn, amivel még nem találkoztunk: maga az Ördög lesz az egyik nyomozó a bűn városában. Persze csak azokban az ügyekben nyomoz, amelyekhez valamilyen érdeke fűződik - no és, amelyekben a rendőrség kifejezetten ragaszkodik a közreműködéséhez.

Na, erről a bájgúnár vigyorról beszéltem.
Ha a nyomozások nem is tűnnek első látásra annyira érdekesnek, a vicces helyzetek akkor is megmentik az egyes részeket. Igazán szórakoztatóak Lucifer és Dr. Linda Martin (Rachel Harris), a pszichológus párbeszédei, mert rengeteg kétértelmű megjegyzést és félreértésre okot adó mondatokat tartalmaznak. Lucifer természetesen úgy viselkedik, mintha ő tényleg az lenne, akit a neve is takar, de ezt a pszichológus nehezen tudja elfogadni, azt gondolja, hogy a páciense valamiféle szerepet játszik és megpróbálja őt ennek megfelelően kezelni. Mit mondjak, nem egyszer a hasamat fogtam a nevetéstől a kettősük jelenetét látva és beszélgetéseiket hallgatva. Bár kacagást vált ki a nézőből, a felvetett problémák mégis komolyak az emberek szempontjából - igazi pszichológiai lélekbúvárkodásban lehet része a nézőknek.

A kezdeti különálló nyomozások mellett lassan megjelenik a részeken átívelő főszál - vagy inkább több eseményszál -, amelyek közül a leglényegesebb talán Amenadiel küszködése, hogy rávegye angyaltársát a Pokolba való visszatérésre, miközben ő maga is egyre inkább enged a halandó világ csábításának. De ugyanilyen lényeges Lucifer és fogyatkozó halandóságának kérdése, vagy éppen háttérben meghúzódó rejtett - felsőbbrendű és/vagy halandó szempontból is lényeges - összefüggések feltárása.

Amikor sokasodnak a gondok...
Lucifer, bár megszámlálhatatlanul sok éven keresztül kínozta a lelkeket, a földi világban mégsem a kegyetlen gazembert testesíti meg, hanem első körben a sármjával és modorával igyekszik a befolyást elnyerni az emberek felett. Másodsorban veti be azt a képességét, amellyel kifürkészi a halandók rejtett vágyait, akik emiatt szinte mindent elmondanak neki, és csak akkor ölti magára a Pokol Urának rémisztő arcát, ha valaki ártani akar neki, vagy éppen nagyon kihúzza nála a gyufát.

Az ő laza és erkölcsileg kifogásolható karakterének ellentéte a magánéleti és bizonyos szempontból szakmai problémákkal egyaránt küzdő szőke nyomozónő, Chloe Decker (Lauren German). Természetes, hogy a sármos szépfiú viselkedése elég gyakran a nyomozó agyára megy, rengeteg szemforgatást eredményez, de ahogy halad előre a sorozat, úgy tudnak egyre jobban együtt dolgozni az ügyeken. A férfi eközben azt emészti meg nehezen, hogy a másikra nem hat az ő személyes bája és varázsa, a képességei sorra kudarcot vallanak, ha Decker nyomozóról van szó. Bár ez elég rózsaszínnek tűnhet így első olvasatra, de nem kell megijedni. Ugyanakkor mégsem árulnék el sokkal többet, mert az események alakulásában kulcsfontosságú szerepet játszanak az előbbiekben leírtak.

Ahogy halad előre a sorozat, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Lucifernek bizony vannak ellenségei - egyre többen -, illetve egyéb problémái is, amelyek megoldásért kiáltanak. A szépfiú mosolya is egyre többször halványul el, helyét a gondterhelt arckifejezés veszi át, az összevont szemöldök és a szúrós tekintet pedig lassan alapfelszereléssé válik. A kezdeti epizódok könnyedsége, lazasága és humorának java lassan elpárolog és helyette komorabb, sötétebb színezetet kapnak a részek - azok mondanivalójának mélységében is lényeges változás következik be. A készítők ügyesen szőtték bele a történetbe - persze elképzelhető, hogy az eredeti képregényben is benne van ugyanez - a szárnyak kérdéskörét, a szülői elvárások, a megfelelés és a halandóság problémakörét, valamint még sok minden érdekes és elgondolkodtató dolgot. Az epizódokat nézve azonban mindez javarészt inkább érdekesnek és szórakoztatónak tűnik, csak a vége felé veszik komolyabbra a figurát.

Volt egy sejtésem, hogy hová is fog kifutni a tizenhárom részes évad vége, de a készítők rendesen kihúzták a lábam alól a szőnyeget, mert az, amit az utolsó részben vártam, bekövetkezett már pár epizóddal korábban. Mindezeket követően aztán olyan információ tett pontot a történések végére, amely miatt örülök neki, hogy lesz második évad.

Nem voltak elvárásaim, amikor belekezdtem ebbe a sorozatba és ezért úgy fogadtam el az évadot, ahogy az éppen tálalásra került. Az első részeken jól szórakoztam, a nem túl mély filozófiai és teológiai fejtegetéseket jól bírtam, a vége történések pedig kíváncsivá tettek. Nem bántam meg a sorozatra fordított időt, sőt még az is előfordulhat, hogy egyes részeket - vagy akár az egész évadot - idővel majd újranézem. Ha valakinek felkeltettem a kíváncsiságát, akkor vágjon bele ebbe az ördögi nyomozásba.

PS: Eredeti hanggal és felirattal néztem, és inkább ezt ajánlom, mint a szinkronos verziót. Tom Ellis hangja utánozhatatlan, ahogy az is, amint nyomozótársa volt férjét emlegeti - ez leginkább eredetiben jön át.



2016. július 24., vasárnap

Pierce Brown: Hajnalcsillag (Vörös lázadás-trilógia 3.)

Akkor most megteszem a nagy bejelentést: Pierce Brown ezennel bekerült a kedvenc szerzőim közé - pedig ezt a címet nem sok személynek sikerült mostanában kivívnia. Ez a pasi viszont minden kétség nélkül megérdemli, hogy ott sorakozzon a lieblingjeim között - még akkor is, ha neki ez a bejelentés nem bír ugyanolyan jelentőséggel, mint a számomra. Mert tagadhatatlan, hogy amit ezzel az Arató gyerekkel és a bandájával művelt három köteten keresztül, az bizony maradéktalanul levett a lábamról. H pedig még azt is hozzáteszem, hogy az esze és az írói vénája mellett még csinos pofija is van - a mosolyáról pedig már inkább ne is beszéljünk -, akkor aztán végleg érthető a döntésem. Ha annyi idős lennék, mint jelenleg a fél oldalam, akkor bizony már a trilógia olvasása közben megszállottan rajongó tinilányként teleaggattam volna a szobám falát a posztereivel és a képeivel - természetesen elsősorban a mosolygósokkal. Mivel azonban ebből a fajta rajongásból már kinőttem, ezért másfajta felületet kellett találnom magamnak - hát, végül is pont ezért írom ezt a blogot, vagy mi a szösz. Szóval, akkor öveket bekötni, mert most bekapcsolom a rajongói üzemmódomat. :)

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 566 oldal
Borító ár: 3.980,- Ft
A mű eredeti címe: Morning Star
Fordította: Török Krisztina
Sorozat: Vörös lázadás
Előzmény:
1.) Vörös lázadás
2.) Arany háború
Műfaj: sci-fi, disztópia,
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu
Azért az elég kegyetlen húzás volt, ahogy az Arany háború című kötet véget ért. Hmm... a mosoly az egy dolog, azt nagyon kedvelem, de az olvasó kínzása már teljesen más. Nos úgy néz ki, hogy - még a szemem is nevet, ha mosolygok - Pierce ebben a versenyszámban is kellőképpen jeleskedik, dobogós helyen végezne bármilyen összeállítású nemzetközi mezőnyben.

Cserébe viszont a harmadik kötet pont ott kezdődik el, ahol az előző véget ért, de azért még így sem lehettem teljesen nyugodt. Mert az egy dolog, hogy a főszereplő életben maradt - ez persze a történet elbeszélési módjából is könnyen kikövetkeztethető -, de az előző kötetek ismeretében azzal is tisztában voltam, hogy bármi megtörténhet vele és a többiekkel. Ahogy most is megtörténik, méghozzá nem is akármilyen leírást kaptam Darrow szenvedéséről, a gondolatairól és a teljesen helyén való agóniájáról. Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Darrow végül - bár eléggé parádés módon - kiszabadul a fogságból és természetesen megint tervezésbe kezd. A kérdés persze az, hogy mi történt, amíg nem volt elérhető a társadalom számára, illetve ki maradt a régiek közül - a napvilágra került titok ellenére is - hűséges szövetségese és követője.

A szerző jócskán tartogat nem csak a szereplők, de az olvasók számára is meglepetést és előszeretettel folytatja azt a fajta "lélektani hadviselést", amelyet az előző kötetekben már megszokhattunk tőle. Persze a történet most sem szenved hiányt tervezésben és elképesztő ötleteket felvonultató, néha már az őrültségi szintet elérő stratégiákban és akciókban.

Kicsit lassabban indul a kötet eleje, de ez teljességgel érthető is, majd az agóniából lassan építkezve belépünk a cselekvés időszakába. Az akciókból, a csatákból és a képtelen helyzetekből ezt követően már nincs hiány, a világ is nyílik és színesedik, egyre összetettebbé és érdekesebbé válik. Az igazság - miszerint a Mars már terraformált és lakható - már kiderült, a Színek szigorú szabályok szerint működő kasztrendszere felborult, de még az egy Színhez tartozók sem állnak mindig ugyanarra az oldalra - innentől az elvek és a morális kérdések veszik át szerepet. Gyakorlatilag egymással harcol a társadalom két fele: az egyik a szabadságot akarja, a másik része - az Uralkodó és az Aranyak egy része - a hatalomért versengenek. A játszótér ezúttal már nem a Mars felszíne, hanem az egész Naprendszer: a több fronton vívott "játékban", a viszonylag kiegyensúlyozott erőviszonyok mellett mindenki szövetségek kötésére törekszik. Az összefogás mindenek előtt, vagyis általános érvként alkalmazzák az "ellenségem ellensége a barátom" nézőpontot - persze csak addig, amíg  - a háttérben megbújó indokok miatt  - nem fordul a széljárás.
"A gonosz könyörületességből táplálkozik."
Természetesen vannak kedvenc részeim a regényben: imádtam, ahogy közelebbről is megismerhettem az Obszidiánok világát és a Valkűrök életét, az egész hiedelemrendszert, amivel az Aranyak "idomították" őket. Mindezek mellett érdekesnek, bár nem túl meglepőnek találtam azt is, ahogy Darrow bánt velük, ellenben eléggé meglepődtem a seregük "felhasználási módján" - az a fúrós jelenetet pedig az egyik legkiemelkedőbbnek találtam az egész kötetben. Bár az is igaz, hogy nem sokkal marad el mögötte Sevro önfeláldozós felhajtása, vagy a hasonlóan megdöbbentő kivitelezésű befejezés.

Mert ugye az teljesen egyértelmű, hogy Darrow eléri a célját, hiszen enélkül nem lenne befejezése a trilógiának - tehát alapvetően az a kérdés, hogy miként is teljesíti a kitűzött célt az Arató, illetve a követői. Nem akarom ismételni magam, mert korábban már leírtam, hogy mire is lehet számítani olvasás közben, illetve aki eddig eljutott az szerintem már tudja, hogy milyen technikával dolgozik a szerző.

A sci-fi háttér adott, az űrcsatákban sincs hiány, egyik bolygótól a másikig utazunk, gyors vagy éppen hatalmas űrhajók cserélnek gazdát, viszont véleményem szerint továbbra sem ezen van a hangsúly, hanem a szereplők viselkedésén, a hozzáállásuk befolyásolásán, a térfél választás motivációin és indokain, a reakcióikon. Ezek elég megszokott lépéseknek tűnnek ebben a történetben, az viszont nem annyira, hogy Darrow ezúttal már nem mást követ, hanem ténylegesen is a saját útját járja, teljesen a kezébe vette az irányítást és ennek teljes mértékben érzi is a felelősségét.

A valamivel kevesebb cselekményt pótolta annak lényegesen nagyobb teret felölelő és nagyobb volumenű kivitelezése, a köztes részeket pedig jó érzékkel töltötték ki a politikai összecsapások, taktikázások és a már megszokott csavarok, valamint a karakterfejlődés - mintegy kellemesen szinten tartva a feszültséget, elvetve bizonyos gondolatokat és persze jó párszor padlóra küldve az olvasót.

Így utólag visszanézve, azt mondom, hogy a második kötet sokkal mozgalmasabb volt, sokkal jobban csúszott és érdekesebbnek találtam, de nem tudok rosszat mondani ennek a résznek a cselekményére sem, mert ezzel vált teljessé, kerekké a történet, ez tette fel a koronát az egészre. Ez a kötet méltó és nagyszerű - az elesettek, elvesztett és megszerzett barátok számát tekintve is tökéletesen passzoló - befejezése a trilógiának. Persze korántsem tökéletes az élmény, lehetne hibákat keresni és találni is a történetben - a bélsár gyakori emlegetését például -, de van az az állapot, amikor még a szúrós szívű, folyamatosan kekeckedő olvasó is behunyja a szemét és csak élvezi azt, amit a szerzőtől kap - ez egy ilyen kötet, engem beszippantott, nagyon élveztem és továbbra sem akarom észrevenni a hibáit, mert az erényei mellett minden elkövetett baklövése eltörpül.

Imádtam? Igen! Ajánlom másnak is? Igen! Miért nem kezdtetek már bele?! Újraolvasós? Nagyon valószínű, mert már most kedvem lenne újra kezembe venni az első kötetet és ismét végigtolni a trilógiát, hátha akkor olyat is észrevennék, amit az első olvasás - a történet habzsolása - közben nem sikerült felfedeznem. Még valami Pierce Browntól? Naná! Úgy érzem bármi jöhet, amit papírra vet, mert aki elsőre ilyen trilógiát hoz össze, attól a szerzőtől én bizony bármit elolvasok - akár még egy szakácskönyvet is, amelyben a különböző Színek jellemző ételeinek receptjei sorakoznak. :)

2016. július 19., kedd

Garth Nix: Sabriel (A Régi királyság 1.)

Akkor most rögtön bele is csapok a véleményem közepébe: nem értem, hogy ez a regény, miért kapott a moly.hu oldal olvasóitól olyan gyatra értékeléseket, ahogy azt sem, hogy miért is állt - az olvasásom időpontjában - mindössze hetvenhét százalékon. Teljes mértékben értetlenül állok a jelenség, valamint a negatív véleményekben megfogalmazott indokok mellett, mert én egyáltalán nem ezt érzem ezzel a történettel kapcsolatban. Persze tisztában vagyok vele, hogy az olvasás szubjektív élmény és tiszteletben is tartom a másokét, viszont pont ezért döntöttem úgy, hogy mindenképpen megosztom a saját meglátásaimat. Ez a poszt tehát nem csak egy hagyományos értékelés, hanem egyben a korábbi vélemények cáfolata is próbál lenni - természetesen mindez az én szemszögemből nézve, vagyis korántsem biztos, hogy az érveim mindenki másnál is megállják a helyüket.

Értékelés: 9/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF YA
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 339 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Sabriel
Fordította: Békési József, Juhász Viktor
Sorozat: Régi királyság
Folytatás:
2.) Lirael
3.) Abhorsen
4.) Clariel
5.) Goldenhand
Kategória: young adult, fantasy, mágia
Különös világba kalauzolja el olvasóit a szerző, ahol két, egymástól nagyon különböző ország létezik egymás mellett, mindössze egy Fallal elválasztva. Ancelstierre olyan, mintha Angliában járnánk, a lakói élik a mindennapjaikat, használják a technikai vívmányokat. Egyedül az északi részeken, a Fal mellett érzik az emberek a másik területről átszivárgó hatásokat: a technika itt bizony néha nem működik és egyéb furcsaságok is tapasztalhatók. A Régi királyság Ancelstierre szöges ellentéte: ezen a tájon a zabolátlan mágia és annak teremtményei uralkodnak, a holtak pedig nyughatatlanok, a nekromantákat és szolgáikat, a holt lelkeket csak a Charta mágia és Abhorsen tartja kordában. Történetünk főszereplője, Sabriel, aki Ancelstierre egyik bentlakásos iskolájában nevelkedik, de a származása a Régi királysághoz köti, ő Abhorsen lánya. Apja rendszeresen látogatja, de az utolsó tanévben rejtélyes okokból távol marad, maga helyett csak egy küldöttel üzen, és ez semmi jót nem jelent. Éppen ezért Sabriel felkerekedik, hogy megkeresse az egyetlen szülőjét, de ehhez át kell kelnie a Falon és be kell lépnie a Régi királyság területére, amelynek működéséről szinte semmit sem tud.

A regény Sabriel születésének körülményeivel kezdődik, és már itt is érződik az egész műre jellemző sötét és komor hangulat. Abhorsen a nekromanták egy különleges ágát képviseli, ő nem teremti, hanem megköti a holtakat - ebből kapunk is némi ízelítőt rögtön az első fejezetben. Legnagyobb örömömre a szerző nem merült bele a gyerekkor problémáiba, valamint az iskolai harcok részletezésébe, hanem a születését követően rögtön az utolsó iskolai év eseményeivel és Abhorsen hirtelen eltűnésével, majd Sabriel döntésével és a Régi királyságba való visszatérésével folytatódik a történet.

Tény és való, hogy lassan indul be a sztori, a hangulat eléggé borongós, a mágia szabályai az elején nehezen értelmezhetők, hemzsegnek a szövegben a különböző képességű lények, akiket nehezen lehet bárhová is besorolni és eléggé furán hat úgy összességében az egész, de később aztán minden tisztázódik és a helyére kerül. Sabriel elég tehetséges, ami a Charta mágia használatát illeti, de csak az alapokat ismeri - az iskolában csak azt sajátította el, és az apja is csak a nektomanták tudásának alapjait tanította meg neki a látogatásai alkalmával. A lány most szembesül vele, hogy milyen keveset tud, ezért is olyan fontos, hogy megkeresse az apját. Szerencsére nem kell egyedül végig járnia az utat, hanem idővel akadnak segítői - Mogget kifejezetten érdekes és titokzatos szereplő -, akik ugyan nem teljesen azok, akiknek mondják magukat, de azért még így is eléggé hasznosnak bizonyulnak.

Nagyon tetszett a Charta mágia, valamint a holtak birodalmának leírása. Mivel a könyvet nagy nyári melegben olvastam, ezért még kellemesen is hatott a túlvilág hűvöséről olvasni, és jó néhányszor bele is borzongtam a történésekbe, olyan mély hatással voltak rám a leírtak. A holtak világának kilenc kapuja, azok bemutatása, a harangok használata, valamint a lények serege igazán alaposan kidolgozott, ahogy igaz ez a mágia elemeire és azok alkalmazására is.

Nem szabad azonban elfelejteni azt, hogy ez egy ifjúsági regény, amelyben a főhős elindul egy úton és igyekszik megfelelni a folyamatosan jelentkező - egyre nagyobb mértékű - kihívásoknak, közben pedig keresi a saját útját és feszegeti a saját határait. Ahogyan az is benne van a pakliban, hogy néhány dolog az olvasónak teljesen egyértelmű, míg a főszereplőnek nem. Na, de kérem, gondolkozzunk már a tizenéves fejünkkel - bár felnőttként olvastam, de tuti, hogy kamaszként még jobban tetszett volna a történet.

Az ifjúsági fantasy olyan ágát képviseli ez a regény, amely nem tartozik a mostanában oly elterjedt kategóriába, ahol a történet csak háttérként szolgál a romantikus érzelmek bemutatásához. Egy fiatal lány és segítőinek mozgalmas - bár hangulatában és elbeszélés módjában inkább komótosan csordogálónak érződő - és kalandos küldetése elevenedik meg a lapokon. A küldetés teljesítése közben pedig betekintést nyerhetünk az Abhorsenek életébe és tevékenységébe, a Régi királyság világába, történelmébe és problémáiba, amelyek még a határon túli eseményekre is kihatással vannak. Nagyon élveztem az elbeszélés olvasását, és bevallom, hogy régen volt az, amikor ennyire el tudtam merülni egy ifjúsági fantasy történetben. Bár eseményeiben nem, de hangulatát tekintve nekem Victoria Schwab Archívum című regénye jutott állandóan az eszembe - ott álltak ilyen mértékben a középpontban a holtak és a túlvilág.

És mindezek után tényleg nem értem a többiek véleményét, amelyekből ráadásként még úgy is tűnik, mintha egy tömeghisztéria okozta volna az egészet, ugyanis mindenki ugyanazokat a kifogásokat hozza fel a nemtetszése magyarázataként - néha még a kifejezések is ugyanazok. Magam részéről nem tartom akkora hibának az ott felsorolt okokat, sőt szerintem maga a regény szolgál azokra a legtöbb esetben válaszként. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, ezért mutatok néhány példát és - szerintem - elfogadható magyarázatot.

A fanyalgók szerint a regény legfőbb bűne, hogy Sabriel az emberek világában nevelkedett és nem készítette fel az apja a feladatra. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor Sabriel maga is felvetette ezt a problémát és az apja meg is adta rá a választ, amelyet a részemről logikusnak és elfogadhatónak tartok. Bár az is lehet, hogy a gyorsan olvasók és az eseményekkel szemben türelmetlenek ezt a részt pont átlapozták és ezért lemaradtak a lényegről. Ahogy a felkészítésről is az a véleményem, hogy Abhorsen megtanította az alapokat Sabrielnek, hiszen végigvette vele a Holtak könyvének minden fejezetét. Hogy a Régi királyság földrajzát és történelmét tekintve a lány tudatlan? Ugyan már kérem, egy terület földrajza leolvasható egy térképről, a történelme ott van a könyvekben, tárgyi emlékekben és az emberek fejében, ezek mind elsajátíthatók a későbbiekben is. De az Abhorsen feladatait nem akárkitől lehet megtanulni, csakis a korábbi Abhorsentől - ezért érzem úgy, hogy Sabriel apja helyesen döntött, amikor nekromanta alapokat tanított a lányának.

Ide kapcsolódik a következő kifogás: Sabriel tanácstalan, de aztán egyszer csak eszébe jut, hogy tudja a megoldást. Szerény véleményem szerint más megtanulni valamit, ahogy más a gyakorlatban alkalmazni a tanultakat. Számomra természetesnek hatott, hogy a lány az adott helyzetben felelevenítette a korábban tanultakat - tehát kapiskálta a megoldást, mert korábban azt már megtanulta, csak kellett egy kis idő, amíg az az eszébe is jutott és a gyakorlatba is át tudta ültetni. A váratlannak titulált, de aztán zavarónak kikiáltott fordulatokkal, a gyenge magyarázatokkal végképp nem tudok mit kezdeni, mert ezekkel nekem nem volt különösebb problémám. Ha tapasztaltam is hiányosságot vagy hézagot, akkor azt betudtam annak, hogy ifjúsági regényről van szó, nem pedig high fantasy kötetről. Ordító ellentmondással és logikátlansággal pedig nem találkoztam össze az olvasás során - ami egyéb, lényegesen felkapottabb írásokról nem mondható el.

Belém bújt a kisördög, ezért megkérdezem: valaki esetleg J. K. Rowling-nak is a szemére vetette az előbbiekben felsoroltakat? Mert ugye Harry is a muglik között nőtt fel, sőt, még annyi tudással sem rendelkezett a varázsvilágról, mint Sabriel, mégis megoldott minden olyan rejtélyt, amely a legtöbb felnőtt varázslón is kifogott. Akkor, hogy is van ez? És mielőtt még a HP rajongók keresztre feszítenének emiatt, kijelentem, hogy én magam is a rajongótábor tagja vagyok, de ettől függetlenül próbálom objektíven és egyenlő elbírálás elveivel szemlélni a két történetet. Ahogy a Potter sorozatot sem azért hoztam fel példaként, mert a Sabrielt koppintásnak tartom, ez  ugyanis már csak azért is képtelenség, mert Garth Nix története két évvel korábban jelent meg, mint a világhíres sorozat első darabja.

Mindent összevetve szerintem ez egy nagyon jó ifjúsági fantasy regény, amelynek jól kitalált háttértörténete, alaposan felépített és hangulatos világa, valamint fejlődésre képes, illetve érdekes szereplői vannak. Az Abhorsen feladatai, Mogget szerepe, a Clayr kiléte és még megannyi titok miatt, a továbbiakban még elvégzendő feladatok miatt nagyon érdekel a folytatás - érzem, hogy ez még csak a bevezetés volt, Sabriel a kapocs az emberi világhoz. Ez egy csodálatos és érdekes világ, amelyért fáj a szívem, mert a magyar olvasók valamiért nem kedvelték, pedig nagyon jó - és sokkal jobb, mint más, a logikátlanságoktól hemzsegő, szirupba fulladó történet. Remélem, egyszer majd olvashatom magyarul a következő részt.


2016. július 15., péntek

Kathy Reichs: Szent csontok (Temperance Brennan 8.)

Úgy gondolom, nem csak a magam nevében beszélek, amikor kijelentem, hogy rendkívül boldoggá tett a Temperance Brennan sorozat folytatásának a híre, a bejelentés óta megjelent négy kötet pedig még inkább. Ha valami olyan olvasmányra vágyom, amelynél az ügy megoldása komoly szakmai hátteret kíván és ráadásul ez még valós tapasztalatokon is alapszik, akkor én bizony ennek a sorozatnak a köteteit veszem a kezembe. Mert ugye senki sem tud hitelesebben felvilágosítást adni az antropológia törvényszéki alkalmazásáról, mint maga a törvényszéki antropológus. Kathy Reichs pedig nem csak a szakmájában, de az érdekesebb esetek történetbe foglalásában is jó, ahogy jellegzetes humora is igencsak a kedvemre való. A szerzőnek nem ez az első olyan kötete, amely saját élményen alapszik, ahogy abban sem az első, amely kedvenc laborjától távol játszódik - mégis, ez a rész számomra teljesen másnak tűnt, mint a korábbiakban olvasottak.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 400 oldal
Fordította: Béresi Csilla
Borító ár: 3.495,- Ft
A mű eredeti címe: Cross Bones
Sorozat: Temperance Brennan
Előzmény:
1.) A holtak beszélnek
2.) Minden napra egy halott
3.) Halálos döntések
4.) Végzetes utazás
5.) Síri titkok
6.) Csupasz csontok
7.) Hétfő csont nélkül
Folytatás:
9.) Break No Bones
10.) Bones to Ashes
11.) Devil Bones
12.) 206 Bones
13.) Mortal Remains
14.) Flash and Bones
15.) Bones Are Forever
16.) Bones of the Lost
17.) Bones Never Lie
18.) Speaking in Bones
Kategória: krimi

Egyéb: összefoglaló tájékoztatás a sorozatról

A szerző további regényei:
Virals sorozat (Fertőzöttek, Kincsvadászok)
Soha nem lehet tudni, hogy a soron következő eset rutinmunka lesz-e vagy esetleg valami nagy horderejű ügylet bújik meg az egyszerű külső mögött. Pont emiatt kell minden ügyet ugyanazzal az alapossággal kezelni - bár minden eset egyedi a maga nemében. Azt, hogy a saját cége telephelyén megtalált cégvezető oszladozó és macskák által megrongált teteme milyen eseményeket indít el, senki sem számított igazán. Tempe a holttest vizsgálata során megállapítja, hogy a kezdetben öngyilkosságnak tűnő haláleset voltaképpen inkább kivégzés. Mindenre van magyarázat, de még Tempe is meglepődik, amikor a boncoláson egy férfi átad neki egy fényképet és azt állítja, a képen szereplő csontváz jelenti a bűntény indokát. Az antropológus, aki régészként kezdte a pályafutását rájön, hogy a fénykép egy harminc évvel korábbi izraeli ásatás egyik leletét ábrázolja. De hogyan függ össze egy régi csontváz és egy friss gyilkosság? Tempe nyomozásba kezd, amiben megfelelő partnerre talál Ryan személyében, ketten pedig pont elegendőek ahhoz, hogy a jelenkori rejtélyekre és a kétezer éves titkokra egyaránt fény derüljön.

Mindenkinek van valami kedvenc témája és van gyenge pontja. A vallás, illetve a vallással kapcsolatos dogmák, hitbeli kérdések, tévhitek, valamint mindezek megcáfolása az én egyik kedvenc témám és egyben gyenge pontom is. Nem kedvelem a vallást a regényekben, mert számomra túlontúl elvakultak azok képviselői - a csak és kifejezetten erről szóló történeteket messzire elkerülöm -, valamint gyakran érzem úgy, hogy a legtöbb szerző csak kerülgeti a témát, mint macska a forró kását, de úgy igazából senki sem mer odamondani egy jó nagyot, egy ütőset - vagy csak én nem olvastam még azt a könyvet. Vajon miért van ez így? Túl régen történtek azok a bizonyos események? Túl sok a bizonytalanság? Talán túlságosan is mélyen gyökereznek a lelkünkben a kétezer éves tanok? Félnek a szerzők az illetékesek rájuk irányuló figyelméről és annak következményeitől? Volt egy ilyen témájú regény, ami nagy vihart kavart. Ahogy talán az sem véletlen, hogy ennek a műnek az eredetije is majdnem akkor jelent meg, amikor az a másik - persze ezzel nem azt akarom állítani, hogy koppintás lenne, mert egyáltalán nem az.

Arról szeretek igazából olvasni, amikor a vallás és a tudomány összecsapása élvezetes és látványos, amikor a megszokást és a stabilitást, a régi dogmákat a földbe tiporják legújabb kutatási eredményekkel alátámasztott, megcáfolhatatlannak tűnő tények. A vallás régi, de egyre inkább inogó lábakon álló intézmény, fő ellensége a tudomány, amely folyamatosan támadja az évszázadokkal korábban elfogadott nézeteket. Gondolom már senkinek sem okoz meglepetést, ha kijelentem, hogy a tudomány emberének tartom magam - és így talán az is érthető, hogy miért élveztem annyira ezt a regényt, ahol az antropológia megállapításai és a vallási fanatizmus feszül egymásnak.
"A három nagy világvallás - amelyek történelme egybeszövődik Palesztináéval - mindegyike inkább titkokra és vakhitre alapoz, mintsem tudományra és észérvekre. Azokat a történelmi tényeket fogadják el, amelyek egybevágnak a dogmáikkal. Ami nem illik a képbe, azt elvetik."
Tempe makacssága és Ryan humora továbbra is a régi, az ügy érdekes ugyan, de ha nem lenne meg benne az az adalék, amiről az előbb olyan szenvedélyesen értekeztem, akkor bizony azt mondanám, hogy ez csak egy egyszerű terepmunka élvezetes leírása - az említett összetevő miatt azonban sokkal jobban tetszett ez a történet, mint számítottam rá.

Ez a regény abban is különbözik az sorozat eddigi tagjaitól, hogy nem a történet első fejezetével kezdődik, hanem a témához tartozó tények - régészeti felfedezések, elhallgatott információk és publikációk - felsorolásával. Ez a lista előrevetíti azt, hogy amiről a későbbiekben szó esik majd, az nem kitaláció és a valósággal való bárminemű kapcsolat egyáltalán nem véletlen. Ugyanezt erősíti meg a könyv végén található pár oldal is, amely a szerző törvényszéki feljegyzéseit tartalmazza. Itt jegyezném meg azt is, hogy elképesztő mennyiségű kutatómunka áll emögött a regény mögött, amely miatt Kathy Reichs csak még nagyobbat nőtt a szememben.

A tények ismertetését - mintegy felkészítést - követően elindul a történet, és ahogy azt már megszokhattam kedvenc antropológus szerzőmtől, a szakmai és a magánéleti szál egymással párhuzamosan fut. Az előző kötet Tempe számára egy hatalmas lehetőséggel zárult, ebből a részből pedig az is kiderül, hogy milyen döntést hozott ez ügyben - csak annyit mondanék ezzel kapcsolatban, hogy nem semmi a csaj.

A regény majdnem fele Montrealban és a környékén, a maradék rész pedig a Szentföld vallási szempontból egyik leginkább jelentős városában játszódik. Amíg Ryan a gyilkos nyomába szegődött, addig Tempe a csontváz körüli titkok megfejtésében jeleskedik, hogy aztán mind a ketten eleget tegyenek egy szakmai feladatnak és mind a ketten elutazzanak ugyanabba a városba, sok ezer kilométer távolságra és tovább kotorásszanak a titkok között. Igazán örültem neki, hogy a páros idegenben is együtt dolgozott, Ryan ismét hozta a szokásos formáját, hol zsaru, hol pedig szerető üzemmódba - csak úgy finoman és sejtelmesen Kathy Reichs módra - kapcsolt, és ezzel bizony nem egyszer tette gördülékennyé az eseményeket és magát az elbeszélést is.

A történet egyik lényeges szereplője Jake Drum, Tempe kollégája a charlotte-i egyetemről, aki nem mellesleg a bibliai idők régészetével foglalkozik és a Közel-Keleten végez ásatásokat. Ő az, aki a csontvázzal, a történelmi korral és annak meghatározó eseményeivel kapcsolatban információval szolgál Tempe számára, ahogy az sem véletlen, hogy ő helyezi el azt a bizonyos bogarat a törvényszéki antropológus fülében és mutatja meg neki a legújabb felfedezéseket. Régészeti gyakorlata miatt a helyi viszony ismeretében és az ebből adódó problémák kezelésében is nagy segítséget jelent.

Tempe kutat és nyomoz, sírokban kúszik és mászik, vallási fanatikusok elől menekül - akik szemében ő maga az ördög földi képviselője -, levéltárakban és szerkesztőségi archívumokban kutat, közben pedig benne is ugyanúgy viaskodik a régi tanítás az újonnan tett felfedezésekkel, ahogy az olvasóban. Vajon mi lehet az igazság? Kinek, melyik félnek van igaza? Mindegyik fél esetében más jelentőséggel bír a szóban forgó titok alanya, a csontváz kiléte, de egy valamiben mindenki egyet ért: ha kiderül, hogy ki volt ő, akkor az mindhárom vallásra nézve veszélyt jelent.

Egy valamiben okozott csak csalódást ez a regény: Reichs sem foglal igazán állást a felvetett kérdésben, hanem hagyja, hogy a végső következtetést eltakarja a jótékony homály - menjen utána a titkoknak maga az olvasó, ha már annyira kíváncsi, bár az is igaz, hogy ehhez az utószóban meg is adja a szükséges irányt. Mert titkon azért nagy horderejű befejezésre számítottam, katartikus érzésre, de helyette az engem leginkább érdeklő felvetésekre részben megválaszolatlan kérdéseket kaptam és persze az ügy megoldását, ami sokkal egyszerűbb, mint amekkora port kavart, ugyanakkor mind az elkövető, mind pedig annak indoka mesterien elrejtett.

Szóval jó volt ez a regény, szerintem az egyik legjobb a sorozat részei között, pedig azért van néhány történet, amelyre megelégedéssel gondolok vissza. Nem mondom, hogy mindenkinek ennyire be fog majd jönni a téma, ahogy ez nem is várható el, de én tényleg élveztem ezt a nyomozást. Ahogy azt is megelégedéssel vettem tudomásul, hogy lesz még folytatás magyarul - amit részemről tutira olvasni is fogok. Hátha akkor végre megtudhatom azt is, hogy mi történt végül az oly sokat emlegetett vörös szaténnal. ;)


2016. július 11., hétfő

Pierce Brown: Arany háború (Vörös lázadás-trilógia 2.)

A Vörös lázadás olvasása közben, illetve azt követően még voltak aggályaim, magam sem tudtam eldönteni hogy tényleg - úgy igazán - kedvelni fogom-e ezt a sorozatot. Nekem valami hiányzott a kezdő kötetből, míg másból éppen túl sok is jutott az elbeszélésbe. Persze ettől még tetszett, amit olvastam, csak nem találtam tökéletesnek - nem voltam biztos benne, hogy a szerző tudja, mit is akar kezdeni az ötletével. Az Arany háború befejezését követően már nincsenek bennem kétségek: nagyon kedveltem ezt a részt, és megállapítottam, hogy Pierce Brown nagyon is tudja, hogy mit akar - ráadásként még jól meg is írja azt.

Kifejezetten kedvemre való volt - reménykedtem is a bekövetkeztében -, hogy a szereplők maguk mögött hagyták az iskola falait és kiléptek a nagybetűs életbe. Ezzel kapott egy újabb lendületet a történet és nem ismétlődött meg az - csak középiskola helyett most már egyetemi szinten -, amiről az első kötetben már olvastam, hanem új és sokkal komolyabb kihívások következtek. Persze kaptam néhány említést az elmúlt két év eseményeiről, de csak annyit, amely a jelen cselekmények miatt szükséges volt. Részemről hatalmas piros pont jár a szerzőnek, hogy nem maradt meg a szokásos útvonalakon, hanem új vizekre evezett - nagyobb játszmába kezdett.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 496 oldal
Borító ár: 3.580,- Ft
A mű eredeti címe: Golden Son
Fordította: Török Krisztina
Sorozat: Vörös lázadás
Előzmény:
1.) Vörös lázadás
Folytatás:
3.) Hajnalcsillag
Műfaj: sci-fi, disztópia,
Kedvezményes vásárlás:
www.agavekonyvek.hu
E-könyvben is kapható: www.dibook.hu
Két évvel az első rész történéseit követően folytatódnak tehát a jelen kötet eseményei: Darrow elvégezte az Akadémiát, de a végső összecsapásban csak a második helyen végzett - Karnus au Bellona győzte le. Augustus, a Mars Főkormányzója elégedetlen, habár a védence a második legjobb Lándzsás lett az Akadémián, neki ez kevés. Darrow ellen ráadásként még a Házon belül is összeesküvést szőnek, mindenképpen el akarják tüntetni az útból, a döntés már meg is született: a  fiú szerződését egy árverés keretén belül adják el. Darrow tudja, hogy csak addig van biztonságban, amíg az Augustus Ház fennhatósága alá tartozik, később már semmi sem garantálja az életben maradását - a Bellona család holtan akarja látni. Mindössze három napja maradt az Augustus Ház ifjú Lándzsásaként.

Szóval Pierce Brown rendesen belecsapott a lecsóba, és ha korábban azt is hittem, hogy ez a regény is csak az iskolai viszályt fogja továbbvinni, akkor bizony nagyot tévedtem. A Darrow és Cassius közötti ellentét persze nem vitatható, de a két nagy Ház még ettől is régebbi konfliktusa is legalább olyan fontos szerepet játszik az eseményekben. Aztán megint csak pofára estem, mert kiderült, hogy a szerző még ennél is nagyobb léptékben gondolkodott, még jobban megcsavarta a szálakat. Hamar kiderült, hogy a két Ház torzsalkodása is csak eszköz egy még nagyobb cél teljesülése érdekében - éppen kéznél lévő, kíméletlen és hatékony eszköz, de csak a pont megfelelő szerszám a feladat végrehajtásához. 

Darrownak is döntenie kell, és bár úgy néz ki, hogy beletörődött a sorsába, egy pillanat történése azonban mégis cselekvésre készteti: tette és mondandója pedig olyan, mint olajat önteni a felszín alatt izzó parázsra és máris lángokban áll minden - az egész kalamajka közepén nem más, mint az Augusztus Ház és maga Darrow áll. Árész fiai és a Sakál is belép az egyre csak terjedő összecsapásba és már el is kezdődött az Aranyak háborúja: harc a hatalomért, harc a személyes érdekek és az egyéni sérelmek miatt, harc a jövőért és a túlélésért. Egyetlen lényegi kérdés azonban még hátra van: ki a barát és ki az ellenség, kiben lehet bízni és ki az, akit csak az érdekek vezérelnek? 

A kötet és a sorozat népszerűségének titka véleményem szerint a mozgalmas cselekményben és a csaták leírása mellett a szerző által gyakran alkalmazott "pszichológiai hadviselésben" rejlik. A legtöbb esetben a főszereplő élete szinte csak hajszálon múlik, minden mondata és cselekedete azt eredményezi, hogy a kés hegyén egyensúlyoz, hihetetlen helyzetekbe kerül és vágja ki onnan magát - a kedvencem a hazudsz vagy nem hazudsz játék az Uralkodóval. Mondanám, hogy kezdem kiismerni a Mr. Brown gondolkodását, de ez bizony nem csak nagyzolásként hatna, hanem az is, mert annyiszor vágott már át a palánkon, hogy azt már számolni sem érdemes. 

Az első kötet esetében az volt a nyavalygásom legfőbb tárgya, hogy a regény egy része leült  a számomra, nem tartottam érdekesnek. Erről, hasonló helyzet kialakulásáról ebben a kötetben szó sincs: ez a rész végig mozgalmas, érdekes, hamar beránt, aztán pedig már csak sodor magával - egyszerűen nagyon jó és élvezetes. A leírások jól működnek, mind az akciók bemutatásában, mind pedig a hatalmi harcok és a mögöttes indokok megértetése esetében.

És a szereplők? A régiek közül szinte mindenki jelen van, aki az első kötet végén életben maradt, de újak is felbukkannak és kiveszik a részüket a csatákból, az összeesküvésekből - van akit könnyen megkedveltem, van, akit - természetesen űrhajóra szerelt - péklapáttal kergettem volna minimum a Jupiterig. Darrow kettős személyisége, a Vörhenyes és az Aranyos élete és gondolkodása folyamatosan jelen van, ütközik egymással, emiatt a fiú általában úgy viselkedik, amire senki sem számítana - továbbra is megtartotta ezt a jó szokását a fiatal Lándzsás. Na, de mi van azokkal, akik ismerik a taktikáját? Elárulom: folyamatos problémát jelentenek.

Hullámvasút: ez a legjobb kifejezés erre a kötetre. Darrow és a hozzá közel állók hol a csúcs közelében állnak, hol éppen a mélybe zuhannak - minden hullámhegy után következett ez hullámvölgy, és így tovább. Minden egyes pofonnal újabb tanulni és tapasztalni valót ad az élet a Vörösből Arannyá vált vezér számára, és minden egyes pofonnal egyre mélyebbről kell kezdenie a kapaszkodást. De értékelem, hogy Darrow megy és akkor is próbálkozik, amikor mindenki más már feladná az egészet. Hogy mi teszi fel a koronát az egészre? Az, hogy Pierce Brown erőteljes Martin szindrómában szenved: hullanak az emberek, mint a legyek, és sosem lehet tudni, hogy ki a következő - a szívem számtalanszor tört darabokra ennek a kötetnek az olvasása során. Keseregni azonban nincs idő, mert a veszteség nyomában rögtön ott a következő megoldandó helyzet - nem látszik kiút az őrült körforgásból.

A vége? A vége egyszerűen zseniális, fantasztikus és falvakarósan kínszenvedős. Természetesen egy hullámvölgy alján hagytam magára a főszereplőt, jó nagy slamasztikában - és természetesen mindez akkor következett be, amikor már megint elhittem, hogy talán egy ideig rendben lesz minden. A szerző képzeletbeli ütése akkorát csattant az arcomon, hogy szó szerint padlót fogtam és azóta is csak kamillázok. Kell, határozottan kell a folytatás - és milyen jól tettem, hogy a trilógia olvasásával megvártam a befejező kötet megjelenését.

PS: Pierce Brown megmutatta, hogyan kell tökéletes trilógia második részt írni. Példaértékű, lehet tőle tanulni. Itt nincs időhúzás és totojázás, itt kőkemény akció és előrelépés van, Darrow akkora káoszt kavar - részint önvédelemből, részint tudatosan -, hogy az olvasó csak pislog. Mérföldekkel jobb volt, mint az első kötet. Lehet ezt még tovább fokozni? Állítólag igen. Megígérem, hogy ki fogom deríteni.

2016. július 7., csütörtök

Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

A Vészmadarak a Miriam Black sorozat kezdő kötete - egyben a Fumax Thriller kiadói sorozat negyedik kötete -, amelynek első látásra beleszerettem a borítójába, és amióta közelebbről is megcsodálhattam, bizony az érzéseim csak még jobban elmélyültek. Az olvasásra szánt idő egy részét azzal töltöttem, hogy a fedlap újabb és újabb jelentéstartalmait fedeztem fel, mert ahogy haladtam előre a regényben, úgy jöttem rá, hogy minden rejtett apróságnak köze van a történethez. Egyszerűen fantasztikus.

Hogy ezek után milyennek találtam a regényt? Hmm... A szöveg és a stílus eléggé szabad szájú, helyenként - meglehetősen sokszor - vulgáris, megbotránkoztató, vad, sőt még azt is ki merem jelenteni, hogy nem kissé beteges és morbid - az tuti, hogy széplelkűeknek, finomkodóknak egyáltalán nem ajánlott az olvasása.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadói sorozat: Fumax Thriller
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 300 oldal
Fordította: Rusznyák Csaba
Borító ár: 2.995,- Ft
A mű eredeti címe: Blackbirds
Sorozat: Miriam Black
Folytatás:
2.) Mockingbird
3.) The Cormorant
Kategória: thriller misztikus
Miriam Black-nek van egy képessége: látja az emberek halálát - mindegy hogy az a közeljövőben vagy éppen évtizedekkel később következik majd be. Egy halált átélni is bőven elegendő, de mindenkiét, akinek a bőréhez Miriam csak hozzáér, igazi sorscsapás - megterhelő, lélekgyilkos. Főleg, hogy a tudás mellé nem adatott meg a változtatás képessége -mert "amit a végzet akar, azt a végzet megkapja." Miriam már beletörődött a helyzetébe és ennek megfelelően éli az életét, a sors azonban most is közbeszól, borítja az addigi rendet. Amikor az egyik éjszaka Louis felveszi a kamionjába és a kézfogás alkalmával összeér a bőrük, a lány látja a férfi halálát, akinek az utolsó szava az ő neve. Vagyis Louis azért hal meg, mert a mai napon találkoztak és megismerkedtek - ez pedig jóval nagyobb teher, mint amit már eddig is a vállára rakott a sors. Miriam elhatározza, hogy megmenti a férfit, bár ehhez előbb neki magának kellene életben maradnia.
 "Amennyire Miriam látja, az emberek két kategóriába sorolhatók: vannak azok, akik azt hiszik, bármelyik pillanatban elpatkolhatnak, és azok, akik szerint hosszú, egészséges élet áll előttük. Soha senki nem gondolja, hogy az igazság valahol a kettő között van."
Történés és mondanivaló szempontjából kétszeresen - vagy inkább sokszorosan? - is kettős felépítésűnek tartom a regényt. Mindjárt magyarázom is, hogy mire gondolok. Először is ott vannak a váltott fejezetek, amelyek a jelenkori cselekmény és egy múltbeli interjú eseményei között váltakoznak - az előbbi olvasásával Miriam zaklatott életébe pillantottam bele, az utóbbi pedig megismertetett a szabályokkal és a korlátokkal. Másodsorban pedig ott van a helyzetébe beletörődött, kissé életunt lány, aki mégis arra törekszik, hogy napról napra túléljen, valamint az ő szöges ellentéte, a minden lében kanál átverőművész és mindaz, amit a megjelenésével Miriam nyakába zúdít. Kettős felépítést írtam? Talán az ellentétek egymással szembe állítása sokkal megfelelőbb lenne, végül is a mérlegnek is két serpenyője van - és előbb vagy utóbb, de mindenki megmérettetik.
"Rájössz, hogy minden élet könyvekbe van vésve, és mindannyian egyetlen könyvet kapunk, és amikor annak vége, akkor nekünk is végünk. És ami még rosszabb, néhányunk rövidebb könyvet kap, mint a többiek."
A regény fejezetei rövidek, a tartalmuk teljességgel lényegre törő, de a tömör leírások és a nyers párbeszédek hatásosak, tökéletesen működőképesek a hangulat és a feszültség generálása szempontjából. Az idősíkok és a nézőpontok gyorsan váltakoznak, a teljes szövegszerkezet magán viseli a forgatókönyvek stílusát - máskor nyafogok is emiatt rendesen, de most valahogy mégis helyénvalónak találtam ezt a fajta közlési módot. Ahogy a brutalitás és a káromkodás is kifejezetten jól passzol a sötét és komor alaphangulathoz - bár valamivel kevesebb talán még jobb lett volna, szerintem a szerző itt egy kissé túllőtt a célon.
"(...) a végzet sosem fedi fel idejekorán a kártyáit. Mindig kivárja az utolsó lehetséges pillanatot."
Az elején még kellően zavaros történet cselekménye lassan érthetővé és követhetővé válik, de ennek bekövetkeztére nem kerül sor a regény terjedelmének legalább a feléig, és legalább ugyanennyi idő kell, hogy az olvasó ráhangolódjon a szerző stílusára. A halálról írni soha nem egyszerű, és tény, hogy mindenki másként látja az elmúlás jelentőségét. Szépítgethetjük a végtelenségig, lehet róla magasztosan beszélni, de ha bekövetkezik, akkor bizony többször váratlan, véres, piszkos és brutális, mint fenséges - ebből a szempontból pedig ez a regény telitalálat.

Ahogy egyébként a regényről véleményt írni sem egyszerű, mert bár nekem javarészt tetszett, de bizonytalan vagyok abban, hogy kinek is ajánlanám nyugodt szívvel az olvasását. Talán azoknak, akik kedvelik a morbid és véres jeleneteket, az eléggé nyers stílust és mindezek mellett még a misztikummal sem állnak hadilábon.
"A mérlegnek mindig egyensúlyban kell állnia. Ha változást akarsz, nagy változást, olyan kozmikus változást, amellyel semmisé teszel egy halált, és egyenesen szájba rúgod a végzetet, akkor készen kell állnod rá, hogy megfizesd az árát."
Miriam egy nagyon érdekes karakter: egy igazi túlélő, úgy néz ki, mintha már feladta volna, de legbelül egy igazi harcos. A nap, mint nap átéltek, a mély depresszió és a lelkiismeret, valamint a remény, hogy talán mégis lehet másként, viaskodik egymással a lányban. Koloncként húzza maga után a múltját, nem tudja ledobni láncait, az emlékei és a lelkiismerete pedig az álmain keresztül szólnak hozzá újra és újra, emiatt kissé bolondnak tűnik - keresi az útját, csak éppen nem találja.

A regény már elejétől kezdve mozgalmas és cselekményes, a közbenső, leíró jellegű fejezetek azonban nem engedik túlontúl magasra a feszültség szintjét. A misztikum és a "haláli" élmények mellett ott a másik szál, amelyről nekem első körben az alvilági gengszterek világa jutott az eszembe. Végül elfogytak a magyarázatok és végéhez közeledett az üldözés, ekkor pedig már csak a cselekmény és a mindent átható izgalom maradt: a regény vége ennek megfelelően piszok mód felpörgött és a katarzis sem maradt el - persze a befejezés is illeszkedett a korábban olvasottak stílusához. De minden brutalitása és kegyetlensége, az indokolt vagy indokolatlan káromkodások, a véres jelenetek ellenére is komoly témát boncolgat a mű - bennem legalábbis számtalan kérdést felvetett az, amiről olvastam, és kellőképpen el is gondolkodtatott.

A befejezés nem is cselekményét, hanem inkább mondanivalóját tekintve lényeges: Miriam elindult egy úton, amely más, mint amin eddig járt, de nem kevésbé veszélyes - kíváncsi vagyok hogyan viszi tovább ezt a szálat a szerző a következő kötetben. Az alapok nagyon jók és stabilak, a szabályokat és a következményeket már megismertük, az ajtó nyitva áll ahhoz, hogy besétáljon egy még ennél is jobb és csavarosabb folytatás.

Biztos vagyok benne, hogy jókor és a kellő hangulatban talált meg engem ez a könyv, mert nem valószínű, hogy bármikor máskor a kezembe véve ugyanennyire tetszett volna az, amit olvastam. Nem érzem igazán a stílusomnak, de mégis van benne valami, amivel megvett magának és ami miatt vonz ez a komor világ, ez a nyers elbeszélési mód. Naná, hogy érdekel a folytatás - még akkor is, ha ehhez megint ki kell valamelyest lépnem a komfortzónámból.

2016. július 3., vasárnap

Várólista - 2016. június

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy júniusi hónap, amelynek második hetében megrendezésre került az Ünnepi Könyvhét. A kiadók sok-sok megjelenéssel készültek ez alkalomból, a vásárlók pedig dúskáltak a nyomdából frissen kikerült kiadványok és a régebbi megjelenések között. Ami pedig valamilyen okból mégsem jelent meg a neves könyvünnepre, az vagy előbb, vagy pedig valamivel később került a boltok polcaira. Nézzük akkor, hogy az én szemem mely kiadványokon akadt meg és melyek voltak azok, amelyek felkeltették a figyelmem - ezúttal kiadók szerint csoportosítva.
Mivel a poszttal egyébként is késésben vagyok már, a sorolni valók pedig akad bőven, ezért igyekszem tömören összefoglalni a lényeget.

Az Agave Könyvek nagyon kitett magáért az idei könyvünnepen: az eddigi legtöbb megjelenéssel örvendeztette meg az olvasóit. Hogy mi érdekel a nyomdafriss kiadványok közül? Nos... majdnem minden. :)
  • John Scalzi számomra kötelező vétel, még akkor is, ha a Vörösingesek egy teljesen különálló regény és semmi köze sincs a Vének háborújához. De Scalzi, ezért kell!
  • Szánom-bánom a bűnömet, de Baráth Katalintól még nem olvastam semmit, viszont az Arkangyal éjjel című új regénye a szokásosnál is jobban felkeltette a figyelmem.
  • Laurell K. Hamilton kötetei régóta részei a könyvheti frisseknek, idén az Anita Blake sorozat huszonharmadik kötete jelent meg, amely a Jason címet viseli - és az előző vaskos rész mellett eléggé vékonykának néz ki. De kell, és kész!
  • N. K. Jemisin-nek ez az első magyarul megjelent kötete, és úgy tűnik, hogy Az ötödik évszak eddig még mindenkit elvarázsolt. Nálam is már csak az olvasásra vár.
  • Neil Gaiman Csillagpor című regénye némi kozmetikázást és új külsőt kapott. Aki eddig még nem vette meg, akkor sürgősen pótolja ezt az elmaradást!
  • És akkor Gaiman másodszor is. Michael Reaves-szel közösen írt új - ifjúsági - kötete a Köztesvilág. A vélemények eddig eléggé vegyesek, de azért még érdekel a dolog.
  • A kiadó mostanában nagyon kacsingat a horror és a thriller felé. Paul Tremblay Szellemek a fejben című kötetének nagyon tetszik a borítója, a beltartalmára is kíváncsi vagyok, de az még várhat egy kicsit.
A Delta Vision kiadó is szép számú - hét kötetet számláló - megjelenéssel készült az idei könyvünnepre. Nehéz volt közülük kiválasztani a következő négyet.
  • Hernád Péter magyar szuperhősöket bemutató sorozata második kötete jelent meg a hónapban, ezúttal Pannónia Parancsnok karaktere került a középpontba
  • Amíg J. Goldenlane írja az új regényét, addig is bőven van mit olvasni a szerzőtől. Rácfelvarráson és fiatalító kúrán esett át az Isteni balhé és folytatása, a Pokoli balhé - mindkét kötet új, őt megillető külsőt is kapott.
  • Ammerúnia világa sok titkot rejt és földjét rengeteg érdekes karakter tapossa. Eric Mooldum és barátai most elhozták nekünk az ezekből készített parádés válogatást, a részletek az Árnyelf című kötetben olvashatók.
A Fumax Kiadó az előzőekben már emlegetett szereplőkhöz képest egészen visszafogott volt a megjelenéseit tekintve, viszont nagyon érdekes kiadványokkal kedveskedett az olvasóinak.
  • A Fumax Thriller sorozat következő köteteként jelent meg Chuck Wendig Vészmadarak című regénye, amely egyébként a Miriam Black sorozat kezdő része. A kiadvány borítója valami fantasztikus, a regény elég szabad szájú, helyenként morbid és kellően véres - széplelkűeknek nem ajánlott.
  • Kathy Reichs nem csak a könyveiben ír az antropológiáról, hanem az életben is ezt a szakmát műveli. A Szent csontok című regény a Temperance Brennan sorozat nyolcadik kötete, amelyben kétezer éves leletek kerülnek a középpontba.
  • A James S. A. Corey néven publikáló írópáros Térség című sorozatának már az ötödik kötete, a Nemezis játékai jelent meg a hónapban. Számomra kötelező vétel.
A GABO Kiadó a fantasztikum kedvelőinek és a krimi rajongóknak egyaránt kedveskedett olvasnivalóval, ráadásként még az ifjúságról sem felejtkezett el. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a kiadványok a hónapban elosztva jelentek meg, akkor aztán meg teljes az öröm.
  • Ben Aaronovith ismét elkalauzol minket abba a bizonyos másik Londonba, ahol a mágiának is fontos szerep jut. A varázslótanonc közrendőr, Peter Grant a sorozat harmadik kötetében ezúttal a Föld alatti suttogások nyomába ered.
  • Paolo Bacigalupi kedvenc témája a klímaváltozás és annak hatásai. Nálam leginkább szakmai ártalomnak lehetne nevezni azt az érdeklődést, amelyet A vízvadász című regényével szemben érzek.
  • Brian Staveley a Csiszolatlan Trón krónikái sorozatának második kötete A tűz kegyelme jött ki júniusban frissen a nyomdából. A kötet borítója valami fantasztikus lett.
  • Laura Ruby Bone Gap című regényének megjelenése nem kapott valami nagy hírverést - lehet, hogy nem is kell neki. Az én érdeklődésem a fülszövegével keltette fel a regény, de a borítója is nagyon mutatósra sikerült.
  • Robert Galbraith - aki nem tudná a név egyébként J. K. Rowling -ot rejti - Gonosz pálya című regénye a Cormoran Strike sorozat harmadik kötete. Cormoran két zseniális nyomozáson van túl, ezúttal azonban a múltja jelenti a legnagyobb problémát és a megoldandó ügyet.
  • Mark Frost Árulás című regénye a Paladin-prófécia sorozat harmadik, egyben befejező kötete. Megbízható forrásból tudom, hogy az első két kötet nagyon jól sikerült, ezért remélem, hogy a harmadik is tartja a színvonalat.
Könyvmolyképző Kiadó rengeteg könyvet jelentet meg, viszont néha talán túl hamar harangoz be egyes megjelenéseket, ezzel pedig gyakran vívja ki az olvasói elégedetlenségét.
  • Az egyik olyan kötet, amelynek megjelenésére kifejezetten sokat vártak a rajongók az Gail Carriger Napernyő protektorátus sorozatának negyedik kötete, vagyis a Szívtelen. Különleges stílusú történet remek karakterek és minőségi fordítás - aki még nem olvasta a sorozatot, az gyorsan pótolja az elmaradást.
  • Amíg készül az új regény, On Sai addig is gondoskodott olvasnivalóról. A Szürke szobák a Szivárgó sötétség sorozat kettő és feledik része - egy kis kitérő a harmadik kötet előtt.
  • Kylie Scott Play - Futam című regénye a Stage Dive sorozat második kötete, a főszerepben ezúttal a humorával hódító szexi dobossal Malcolm Ericsonnal. Hmm, hmm... talán majd egyszer ezt is elolvasom.
  • Ugyanígy vagyok R. S. Grey Scoring Wilder - Testcsel című regényével is. Érdekel ugyan, bár a borítón virító pötty színéhez képest a borító elég pikánsnak tűnik. Na, majd kiderül.
  • Julie Kagawa másik magyarul megjelent sorozatát (Vastündérek) nagyon kedveltem - azóta is várom az új rész megjelenését - ezért az The Immortal Rules - A halhatatlanság szabályai  című regényre is kíváncsi vagyok. Persze ez is sorozat, az Éden trilógia első része.
Vannak még kiadók, amelyek megjelenései közül csak egy-egy kötet keltette fel a figyelmem. Következzék hát a vegyes kategória:
  • Az Ad Astra kiadó idén is megjelentetett egy tematikus antológia kötetet, amely ezúttal a Távoli kolóniák címet kapta, a szerkesztést pedig Szélesi Sándor végezte.
  • Nem csak szerkesztett, de önálló kötetet is megjelentetett Szélesi Sándor. A Pokolhurok című regény témája eléggé kényes és rendesen feszegeti a határokat - viszont talán mindennél aktuálisabb napjainkban.
  • Amikor már végleg lemondtam róla, akkor az Athenaeum Kiadó átvette és folytatta Kresley Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozatát. Az eredeti megjelenés számozása szerinti tizenkettedik kötet címe a Lothaire helyett a Vámpírbosszú címet kapta a magyar keresztségben. A regényt már el is olvastam és ennél azért valamivel jobbra számítottam.
  • A Művelt Nép Könyvkiadó a nevével ellentétben nem egészen olyan köteteket ad ki, amely a népművelést segíti elő. Rita Mae Brown Bárcsak itt lennél című kisvárosi környezetben játszódó krimije mégis felkeltette az érdeklődésem mert másnak tűnik, mint a kiadó többi kiadványa. Bár állítólag ennek a sorozatnak a megjelenésében a Metropolis Media kiadó keze is benne van.
Nos, bármennyire is próbáltam lényegre törően fogalmazni, ez még így is hosszúra sikerült - hiába, sok könyvről nem lehet röviden beszámolni. Azt viszont már előre látom, hogy  júliusi poszt ennél lényegesen kurtább lesz. Addig is jó válogatást és vásárlást!

 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons