Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2018. január 19., péntek

Chevy Stevens: Nincs menekvés

Miután elteltem a sience fiction és a fantasy regényekkel, valamint feltöltöttem magam romantikus érzelmekkel - az ennek eléréséhez szükséges nyűglődéssel -, úgy gondoltam, hogy szükségem van egy kis borzongásra. Többek között ezért is esett a választásom erre a regényre, no meg azért, mert elég nehéz időszakban olvastam, amikor kellett valami, ami felráz és tovább tart ébren, mint öt-tíz oldal elolvasásának időtartama. Ha valami kellően brutális, akkor az könnyebben képes ezt a célt elérni, mint bármi más. Ez a regény a fülszövege alapján elég kegyetlennek tűnt ahhoz, hogy teljesítse az elvárásokat.

Értékelés: 7 pont a 10-ből
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012.
Terjedelem: 358 oldal
Fordította: Bakonyi Berta
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Still Missing
Kategória: thriller, krimi
Annie egy fiatal és vidám nő, aki ingatlanügynökként próbál helytállni. Az egyik nyílt napon, éppen a nap végén betoppan hozzá egy barátságos mosolyú és megnyerő külsejű vevő, aki kiemelt érdeklődést mutat a ház iránt. Annie körbevezeti a potenciális vevőt, aki nem sokkal később betuszkolja az elkábított nőt a furgon rakterébe. Annie egy kunyhóban ébred fel, ahonnan nem talál kiutat. A fogvatartója fura figura: megmondja a nőnek, hogy mit, hogyan és mikor csináljon, szigorú szabályok szerint irányítva és fokozatosan megtörve ezzel a túszát. Bántalmazza, megerőszakolja és teherbe ejti a nőt - fő célja az, hogy a világtól elvonultan élve, minden - káros - társadalmi hatástól távol és elzárva neveljék fel a közös gyerekeiket. Annie egyre inkább kilátástalannak érzi a helyzetét és nem tudja elképzelni, miként törhetné meg a rémálmot, amikor egyszer csak váratlan lehetőség hullik a kezébe.

Igazság szerint a fülszöveg sokkal izgalmasabbnak hangzik, mint amilyennek magát a könyvet találtam. Leginkább azért, mert a nagy kérdés, hogy Annie kiszabadul-e Pszichó fogságából már a kötet elején sem kérdés, hiszen a nő éppen egy pszichiáternél ül és a feltételek rögzítését követően mesélni kezdi a történetét. Véleményem szerint ezzel egy hatalmas ziccert, feszültségekkel és kérdésekkel teli helyzeteket hagyott ki a szerző. Persze ettől még érdekes lehetne az egész sztori, hiszen Annie mesél, tehát az esemény minden részlete az ő személyén keresztül kel életre, az érzései és a gondolatai kellő mennyiségű kétségbeesés és kilátástalanság megjelenítésére alkalmasak. Semmi sem alkalmasabb az ilyen irányú érzelmek átadására, mint a választott nézőpont.

A fentiekben leírtak meg is jelennek a regény legelején és minden működik is annak rendje és módja szerint: tanácstalanság, kétségbeesés, elhagyatottság és remény. Jól átjönnek az érzések, Pszichó egy elvetemült állat, akinek minden tettéből és mondatából süt, hogy valami nagyon nincs rendben nála. Végig együtt éreztem Annie-vel és ugyanazok az érzések marcangoltak belülről, amelyek őt is emésztették.

Persze közben futnak a jelen kor eseményei is és a múltbeli történések mellett időnként belepillanthattam Annie jelenlegi életébe, már ha annak lehet nevezni azt, ahogy tengeti a napjait. Igazán életszerűen festette le a szerző azokat a reakciókat, ahogy a társadalom kezeli az ilyen szitációkat, az elrabolt, majd egyszer csak előkerült nőket, az egész médiafelhajtást és azt, hogy a szenzáció hajhászok mennyire nem tisztelik a magánéletet. Hihetően került bemutatásra az is, hogy az elrabolt saját családja mennyire nem tudja kezelni az egész helyzetet, illetve maga az eseményeket elszenvedő személy mennyire változott meg az átéltek hatására.

Márpedig Annie megváltozott: azokat a szokásokat, amelyeket Pszichó a fogsága alatt rákényszerített, nem tudja levetkőzni a későbbiekben sem. Hosszú az a folyamat, amely a berögződések megtöréséhez szükséges és hihetetlen mértékű lelkierőre, élni akarásra is szükség van az eredmények eléréséhez.

Mondanám, hogy ez a regény tökéletes, de sajnos korántsem az. A kezdeti hatásos indítás egy idő után sajnos átcsap megszokottba, a mesébe egyre többször csúszik be valami apróság, amitől nem éreztem igazinak az egészet. Az alapok rendben vannak, a sztori érdekes, de a kezdeti lendület mégsem tudta elvinni a hátán az egész könyvet, vagy elképzelhetően éppen az a probléma, hogy túl sokat vártam el az erős indítást, a kezdeti brutalitást követően.

A közepe felé haladva már éreztem, hogy eléggé kilóg a lóláb, határozottan leült a történet és már csak azért olvastam végig, mert úgy gondoltam, hogy az eleje megszolgálta ezt az esélyt. A kezdeti átélhető és a borzongató leírások átmentek egyszerű tényközlésbe, Annie ugyanazokat a köröket futotta és ez a kétségbeesés, a feszültség növelése helyett az ellentétes hatást váltotta ki belőlem: unalomba fullasztotta a történetet. Valahol útközben elveszlett az érzelmi hatás és áthatás. Aztán jött az a dolog a csecsemővel, amely sajnos még távolabb taszította tőlem az addig olvasottakat, mert hogy nem sikerült átéreznem az itt bemutatott érzéseket - holott tudom, hogy egy más helyzetben valószínűleg a szívem hasadt volna meg a szöveg olvasásakor.

Nagyon ráncoltam a homlokom a vidéki rendőrség reakcióján és az egész eljáráson, ahogy kezelték a helyzetet - egyszerűen nevetséges volt. Ilyen az, amikor az élvezetes átmegy nevetségesbe. Ahogy egy idő után kifejezetten idegesített a hallgatag, soha véleményt nem nyilvánító pszichológus is - ezt már csak az a csattanó tudta volna helyre tenni, ha kiderül, hogy Annie képzelte az egészet, de erről még csak szó sem volt.

Csattanó persze van és az utolsó harmadban a pszichológiai thriller átmegy krimibe, ahol is annak a kiderítése a cél, hogy miért is került Annie ebbe a helyzetbe. Ez alapból még tetszett is: gyanakvás, apró információmorzsák, aztán lassan a helyére kerül minden. Nem mondom, hogy nem volt elég beteg ez az egész szituáció és nem lepett meg, de mégsem ütött akkorát, amekkorát odasózhatott volna.

És ha már krimi, akkor persze nem maradhatott ki a jóképű és hallgatag nyomozó sem, ahogy az áldozat és az ügyében eljáró rendőr közötti érzelmi fellobbanás ábrázolása, illetve az érzelmek kiteljesedése sem. Hogy ezzel kinek akart kedvezni a szerző, azzal kapcsolatban csak tippjeim vannak, de szerintem kevesebbeknek tetszett ez a kiegészítés, mint akiknek igen.

Összeségében ez egy baromi jó sztori, amely brutális a maga nemében, a kezdetekkor egészen klausztrofób, kétségbeejtő és dühítő, aztán leül a történet, végül megint felpörög, de már nem tudja helyrehozni a korábban elkövetett hibákat. A befejezés megint csak olyan, hogy az ember lányának bizsereg a tenyere és lekeverne valakinek egy hatalmas pofont, ha azzal elérné, hogy oldódna benne a felgyülemlett feszültség. De valahogy az egészét tekintve mégsem működött jól ez a sztori, mert túl sok mindent szeretett volna bemutatni a szerző, túlságosan sok elemet vegyített, azok azonban nem voltak összhangban egymással. Az átéltek - és elmeséltek - ellenére is szürke maradt a történet, nehezen engedett be és ha sikerült is beljebb merészkednem, folyamatosan kidobott. Azt kell mondanom, hogy vannak ettől sokkal, de sokkal jobb sztorik ebben a kategóriában és ez nekem most nem jött be - még a brutalitása ellenére sem.


2018. január 15., hétfő

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója (Végjáték 2.)

Annak idején - sok évvel ezelőtt -, amikor a Végjátékot olvastam, nem haladtam tovább a sorozattal, de ezt a hibát az újraolvasást követően már nem ismételtem meg. És ezt nagyon jól tettem. Már a Végjáték utolsó fejezetében is megjelenik a Holtak Szószólójának személye, aki a hangyokról, az ellenük vívott háborúról mesél, csak éppen nem úgy, ahogy mindenki más, hanem ő az igaz történetet osztja meg az emberiséggel - a Hangykirálynő nézőpontjából mutatja be az eseményeket. A könyv elterjed, az embereket megérintik az olvasottak, a Holtak Szószólója elég hamar hivatássá növi ki magát. Akik ezt a munkát végzik, elmondják a holtakról az igazat - még akkor is, ha az fájdalmas az életben maradottak számára.

Értékelés: 10 pont az adható 10-ből
Kiadó: Unio Mystica
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 480 oldal
Borító ár: 3.465,- Ft
A mű eredeti címe: Speaker for the Dead
Fordította: Körmendi Ágnes
Sorozat: Végjáték
Előzmények:
1.) Végjáték
Folytatás:
3.) Fajírtás
4.) Az elme gyermekei
Kategória: sci-fi, katonai sci-fi, űropera

A Végjáték Univerzum egyéb kötetei:
Ender száműzetésben
Ender árnyékában
A Hegemón árnyékában
Árnyékbábok
Shadow of the Giant
A Hangyháborút követően az emberiség terjeszkedik és sokasodik, új bolygókat hódít meg és tesz lakhatóvá. Hosszú évszázadok telnek el, amikor is ráakadnak egy olyan égitestre, ahol végre felfedeznek egy új, értelemmel bíró idegen fajt. Az embereknek döntenie kell, hogy miként legyen a továbbiakban. Bár hosszú idő telt el az utolsó értelmes faj kiírtása óta, de az még mindig élénken él az "emlékezetekben", senki sem hagyja feledésbe merülni a történteket - ahogy a következményeket sem. Most, az újabb faj felfedezését követően senki sem akarja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, ezért a bolygón az emberek számát és az általuk birtokolt területet erősen korlátozzák, igyekeznek a befolyást a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni. A faj megismerése érdekében pedig megfigyelőket (xenológusokat, vagyis zenadorokat) küldenek ki, akik mindent dokumentálnak. A fő szempont: csak megfigyelni, nem beavatkozni és az emberi társadalomról nem árulni el semmit. A malackák - ahogy a kinézetük alapján elnevezték őket - különleges lények és bár barátságosak, a titkaikat nem adják könnyen - főleg, hogy semmit sem kapnak (mert nem kaphatnak) az emberektől cserébe. Bármennyire is el akarták kerülni, az emberek és az új faj kapcsolata mégis tragédiába torkollik, a kontaktus emberáldozatot követel - az okokat pedig senki sem érti. A bolygóról, a kolóniáról kétségbeesett hívás érkezik, annak feladója az események felderítéséhez, az áldozat igaz történetének megismeréséhez a Holtak Szószólója segítségét kéri. Az igazi Holtak Szószólója, vagyis Ender Wiggin meghallja a hívást és felkerekedik, hogy kiderítse az igazságot és végül elmesélje azt a történetet, amely érdemes arra, hogy mindenki megismerje.

A nagy igazság az, hogy még mindig az újra elolvasott Végjáték hatása alatt voltam és az, amit a bevezetőben olvashattam, csak még inkább elmélyítette a tiszteletem és a rajongásom a szerző művei iránt. Mindig különös és bensőséges élmény megismerni egy mű keletkezésének történetét, tudni, hogy mit élt át az alkotója a készítése közben, esetleg megismerni olyan részleteket, amelyekre nem biztos, hogy az olvasó más esetben felfigyelne.

És mindezek ellenére is furcsa volt kissé a kötet eleje, mert a Lusitania Kolónia, a zenadorok mindennapjai, a Figueira és az Os Venerados (Ribeira) család tagjainak sokasága és kapcsolata, a malackák világa nem volt könnyen átlátható és elsőre felfogható. Bevallom, hogy nagyon nehezen rázódtam bele a történet olvasásába, nem volt egyszerű elfogadnom azt a tényt, hogy háromezer év telt el a Hangyháború ideje óta. Kicsit kétkedve fogadtam ezt, a két történet közötti hatalmas időkülönbséget és tele voltam kétségekkel, hogy vajon tényleg Ender az az ember, aki a Holtak Szószólója lesz ebben a történetben, nem pedig egy leszármazottja.

A kolónia emberei egyáltalán nem tűntek szimpatikusnak, nem emlékszem mikor olvastam olyan regényt, amelyben ennyi unszimpatikus, nehezen megérthető és kezelhető emberrel találkoztam. Mindehhez még csak ráadásként jelentkezett a malackák viselkedése és persze az alapok lassú és elhúzódó felvázolása. Több alkalommal is félretettem a regényt, nehezen haladtam az olvasással és kissé csalódott is voltam, mert zenadorok, problémás - helyenként hisztis - vagy sértődött emberek tömkelege és malackák mindenhol, Enderről pedig még egy szó sem esett. Aztán bekövetkezett a tragédia és rájöttem, hogy mégis volt egy ember, akit sajnálok, akinek bánom a halálát, főleg a kifejezetten értelmetlennek tűnő elmúlását. És végre elhangzott az a bizonyos hívás is, amit meghallott az, akinek szánták.

Innentől kezdve éreztem azt, hogy ez az én könyvem lesz, hogy ezt is legalább annyira fogom kedvelni, mint a Végjátékot és egyre biztosabb voltam benne, hogy Card zsenialitása ismételten le fog nyűgözni. És így is lett. 

Nem tudom, hogy mit is mondhatnék azokról a történésekről, amelyek a Szószóló felbukkanása után történtek meg. Leginkább semmit. Mert úgy gondolom, hogy azokat mindenkinek a szereplőkkel együtt kell átélni, felfogni az apró változásokat, a hozzállásokban, a szemléletekben bekövetkező rezdüléseket. Zseniális, ahogy Card felépítette a karaktereit, a problémáikat - igaz a teljes kép csak a kötet vége felé állt össze, ezért az elején nagyon nehezen voltak átláthatóak a háttérben megbújó összefüggések.

Pontosan ezért érdekes Ender megérkezése és problémakezelése, ahogyan a mélyen gyökerező és mindenki elől rejtegetett dolgok mögé lát, ahogyan könnyedén kezeli azokat az érzelmi és társadalmi, vagy éppen fajok közötti nehézségeket, amelyek eddig mindenki másnak gondot jelentettek. Mi lehet ennek az oka? Talán mert senki sem akart tudomást venni ezekről a problémákról? Talán mert egy kívülről érkezett idegen hamarabb érzékelte a mindenféle rendellenességeket, mint akik ezzel éltek együtt már évek óta. Bárhogy is legyen, kifejezetten élvezetes volt olvasni a problémák felfedéséről, kezeléséről és persze azok megoldásáról: pszichológiai részről és cselekmény részről is.

Miután sikerült felkelteni a malackák és a bolygó többi élőlénye iránt az érdeklődésem, határozottan kíváncsian figyeltem, hogy mi is lehet itt a lényeg. Azt, amit végül is kaptam, arra egyáltalán nem számítottam, de teljes mértékben lenyűgözött a lehetőségek és az összefüggések kapcsolata és az írói fantázia, amely mindezt kitalálta.

Az biztos, hogy ez a regény teljesen más hangulatú, mint a Végjáték: filozófikusabb és elmélyültebb - éppen emiatt lassabb is. Bőven nyújt lehetőséget az olvasottak átgondolására, a felvetett problémák megértésére, a mögöttes mondanivaló felfejtésére és feldolgozására.

Bár tudtam, hogy ez az Ender, az az Ender, mégis nehéz volt összekapcsolni a gyereket és a vele történteket, ezzel a felnőttel, valamint a mostani cselekedeteivel. Pedig ott van ebben a férfiban annak a gyereknek a gondolkodása, de annál sokkal több is, hiszen az ő éveiben számolva is eltelt harminc év - egyébként pedig háromezer -, amely idő alatt rengeteg minden történt. A fő probléma az, hogy azokról a személyiségformáló eseményekről csak részinformációkat kaptam, ezért nehéz volt felépítenem a közvetlen kapcsolatot.

A Végjáték a maga mozgalmasságával, a gyermek küzdelmével és úgy az egész pszichológiai "játékával" kivívta nálam az örök kedvenc kategóriát. A Holtak Szószólója is bőven tartalmaz pszichológiai elemeket, még annál is többet, de az események lassúsága miatt nehezebben ragadott magával. Amikor azonban végre megragadta a figyelmem, már nem voltam képes elszakadni a kötettől és csak olvastam, lapoztam, olvastam és lapoztam, mert annyira érdekelt, hogy mit is fog ebből kihozni a szerző.

Az első harmadot kicsit untam, a maradék kétharmadot nagyon kedveltem, az összbenyomás határozottan pozitív, de minden zsenialitása és előnye ellenére sem érte utol az előzmény olvasása közben átélt élményt. Túl sokat vártam ettől a kötettől? Még az is lehet. Úgy döntöttem, hogy a regény megkapja tőlem a maximális pontszámot, ugyanakkor a lassú felvezetés miatt nem lett a kedvencem. De ettől és mindenől függetlenül is, ez a regény - és ez a sorozat - olvasásra érdemes, sci-fi irányultságú könyvmolyoknak, mély jelentéstartalmú, filozófikus hangulatot kedvelő, vagy éppen a világfelépítés irán rajongó olvasóknak kifejezetten ajánlott.


2018. január 11., csütörtök

Várólista - 2017. december

Megkésve, nagyon megkésve, de azért mindenképpen pótolni a szeretném a rendkívüli körülmények miatt december végén kimaradt várólista posztot. Nem pont azért, mert aktuális, hanem azért, mert nem akarom megszakítani a rovat folytonosságát. Meg azért, mert ilyen vagyok: egy csöppet maximalista.
Véleményem szerint a november sokkal zsúfoltabb volt, és ugyan igaz, hogy a boltokban ilyenkor legnagyobb a nyüzsi, de ugye oda el is kell jutnia a könyveknek, szóval szerencsésebb a novemberi piacradobás. A december nyugalmasabb az új megjelenések szempontjából, bár tény, hogy azért ebben a hónapban is akadnak igazi csemegét, régóta várt kötetek, amelyekről érdemes beszélni. Ezért is gondoltam azt, hogy mindenképpen pótolom ezt az elmaradt bejegyzést.

Gyakorlatilag a karácsonyfa alá érkezett meg - még a szemfüles előrendelők esetében is - a Fumax Kiadó gondozásában az évben legutolsóként megjelent kötet, Anthony Ryan A láng légiója című regénye, amely a Draconis Memoria sorozat második kötete. Előrendeltem, megcsodáltam, polcra tettem - igen, még az első részt sem sikerült elolvasnom.
A Delta Vision kiadó nehéz évet tudhat maga mögött és az év vége sem pont úgy alakult, ahogy szerették volna. Néhány kötet azonban csak összejött az évet záró hónapra. Az egyik ilyen kiadvány David Gemmell Vérkő című regénye, amely a John Shannow sorozat harmadik kötete. Ebben az esetben is el vagyok még maradva az olvasással, de ahogy a korábbi köteteknek, úgy ennek is nagyon tetszik a borítója. Állítólag a történet is jó.
Clark Asthon Smith Sarki regék című műve a Mesterművek Klasszikusok kiadói sorozat részeként jelent meg és azon kötetek egyike, amelyre sokáig és még annál is tovább vártak az olvasók - köztük jó magam is. Ugyan a kötet nem decemberi megjelenés, de a sok időpontmódosítás miatt valahogy elkerülte a figyelmem a boltokba kerülése - és valószínűleg nem csak nekem -, ezért most pótolom a hiányosságot. Egyébként érdekel a kötet, a szerző másik megjelent válogatás kiadványával is elégedett voltam.
A Metropolis Media kiadványai között sokkal jobban válogatok, mint más kiadók megjelenései között - sok mindent nem érzek a magaménak a kiadó kínálatából. Jodi Taylor Egyik átkozott dolog a másik után című regénye, amely a St. Mary krónikák sorozat kezdő kötete azonban felkeltette az érdeklődésem. A fülszöveg ugyan érdekesen hangzik, de kivárok, elolasom a véleményeket és majd ezt követően döntök a vásárlásról. de addig is figyelek.

Következzenek a romantikus és a paranormális szekció megjelenései, amelyek között jó néhány olyan kötet található, amelyek megjelenését már nagyon vártam. Mondhatnám úgy is, hogy ez a Könyvmolyképző Kiadó megjelenési blokkja.
Colleen Hoover regényeit azért, mert végre nem tinikről ír a szerző, hanem felnőttek állnak a történetei középpontjában és ez most pont nagyon fekszik nekem. A Confess - Vallomás című regényét már olvastam, lesz is róla poszt, az It ends with Us - Velünk véget ér című regényével való ismerkedésem még várat magára - gyűjtöm az erőt, mert nem éppen könnyed limonádék ezek a sztorik.
A Marked Men sorozatot annak idején az Ulpius-ház indította útjára. Ugye emlékeztek még Rule-ra? Nos, én igen, nagyon is jól és pont ezért vártam a sorozat következő, második kötetét, Jet történetét. Jay Crownover most sem okozott nagy csalódást - ugyan a szereplői nem olyan életteliek, mint Rule és Shaw, de attól még jól esett olvasni a küzdelmeiket és az egymásra találásukat.
Mia Sheridan A szerelem csillagjegyében sorozata nem tartozik azon kötetek közé, amelyeket olvastam volna, de az Archer's Voice - Archer hangja, amely egyébként a negyedik rész, mégis felkeltette az érdeklődésem. Többen azt írták, hogy a történetek különállóak és külön is élvezhetőek, ezért úgy döntöttem, hogy bevállalom. Jelentem túl is vagyok rajta és bizony nem estem hasra a produkciótól. 
Az előzőekben felsoroltaknál sokkal, de sokkal jobban vártam Jeaniene Frost Első lobbanás című regényét, amely nem pont az, aminek a megjelenésére számítottam - igazából az utolsó előtti Cat & Bones kötetnek jobban örültem volna -, de azt veszem meg, amit éppen kiadnak. Mindenképpen értékelni kell, hogy végre megjelent egy újabb Frost regény magyarul. A friss kötet egyébként Az éjszaka hercege spin off sorozat bevezető kötete, egy olyan főszereplővel a középpontban, akit a már említett Cat & Bones kötetekből jól ismernek - és nem kevésbé kedvelnek - az olvasói. Nagyon remélem, hogy kelendő lesz a regény és folytatódik a sorozat, valamint befejeződik végre a másik, amelyik jelenleg félbe maradt.

A végére maradt a vegyes szekció: itt olyan könyvek is szerepelnek, amelyek korábban valahogy elkerülték a figyelmem az év végi hajrában, de aztán a megfelelő időben szembe jöttek velem - és milyen jól tették.
A Bárányok hallgatnak abszolválása eddig ugyan még kimaradt az életemből - szánom-bánom bűnömet -, de attól még vevő vagyok a hasonló stílusú regényekre. Ahogy az egyik barátnőm fogalmazott: mostanában rá vagyok kattanva a sorozatgyilkosokra - azt már csak óvatosan teszem hozzá, hogy meg a némi pszichológiai rendellenességet mutató figurákra. Sharon Bolton Egyikünk hazudik című regényét egyértelműen a már említett kultikus mű rajongóinak ajánlja a borító. A fülszöveg érdekesen hangzik, kedvelem az ilyen pszichológiai játszadozást, ezért gondoltam teszek vele egy próbát - már úton is van felém a kötet, amelyet a Lettero Kiadó - most tudtam meg, hogy ez Stahl Judit kiadója és korábban Kulinária néven futott - jelentetett meg magyar nyelven. Róluk még nem sokat hallottam, de ha elnyerik a bizalmam, akkor figyelem majd a kiadványaikat.
A Cartaphilus Kiadó sem azok közé tartozik, akiktől tömegesen veszem a könyveket, de David Mitchell Szellemírók című regényének fülszövege szinte megszólított, és mivel annyira a magaménak éreztem a sztorit, megint csak úgy gondoltam, hogy teszek vele egy próbát. Az előbbiekben említett kötettel együtt fog majd megérkezni. 
Mivel magam is bontogattam a szárnyaimat - amelyet aztán az idő hiánya és a fáradtság kötött gúzsba -, ezért számomra kihagyhatatlan Varga Bea A siker tintája - Kalandos lépések az írói karrier útján című regénye. Bea - On Sai írói álnéven megjelent - műveit egyébként is nagyon kedvelem és ámulattal figyelem azt a rengeteg energiát, amivel rendelkezik, azt a könnyedséget és humort, ami a történeteit jellemzi - pedig azoknak komoly mondanivalója van. Mivel már évek óta igazgatja az Aranymosás pályázatot és olvassa, elemzi, szortírozza, pátyolgatja a beérkezett pályaműveket, ezért érdekel, hogy mit szűrt le mindebből, milyen tanácsokat tud adni egy kezdőnek. Már letettem arról, hogy megírom a regényem, de attól még szívesen olvasom a tanácsait, a javaslatait, mert érdekel a véleménye. Aztán meg még nem tudni, hogy mit hoz a jövő... A könyv természetesen a Könyvmolyképző Kiadónál látott napvilágot.

Ennyi lett volna az utólagosan összerakott decemberi várólista. Ha minden igaz, akkor még ebben a hónapban jelentkezek a rovat egy újabb posztjával, a januári megjelenésekkel.


2018. január 7., vasárnap

Egyre csak növekszik a rengeteg - 6 éves lett a blog

Hosszas gondolkodás után hat évvel ezelőtt elhatározásra jutottam, blogot fogok vezetni. Akkor még úgy gondoltam, hogy jó móka, hobbi, kikapcsolódás, a kreativitásom kiélésének felülete, ma már - és egy ideje ez így van - tisztában vagyok vele, hogy bizony kemény munka. Főleg a rendszeresség az, ami nagyon megviseli az ember lányát és ami csak akkor tartható, ha minden együtt van hozzá: a kedv, a nyugalom és a rendelkezésre álló idő. Ugyanez szükséges az olvasók érdeklődésének megszerzésének és fenntartásához: változatosság, érdekességek, nyereményjátékok és egyebek.

Ez az, amit elhagytam az évek folyamán, mert hat év - akárhogy nézzük is - hosszú idő, ami alatt sok minden változik. Végül döntenem kellett, hogy olvasok és a könyvekről írok, vagy másként szórakoztatom a blogot követőket. Elég önző természet vagyok, szóval inkább az olvasás és az így átélt élmények megfogalmazása, illetve közzététele mellett döntöttem. Az egyhangú szürkeségbe talán csak az olvasmányaim sokfélesége visz némi színt és remélem, hogy mindenki megtalálta - és a továbbiakban is meg fogja találni - a kínálatban a saját kedvenceit.

Szokásom, hogy a blogszülinap alkalmából - ha már ennyire közel esnek egymáshoz az időpontok - elég részletes évértékelést is készítek, de ez most elmarad - leginkább kedv és idő híján. Az előbbiek persze nem akadályoznak meg abban, hogy pár mondatban összefoglaljam az elmúlt év számomra leglényegesebb tételeit. És ezt meg is teszem. Íme:

Egy évvel ezelőtt meglehetősen optimistán álltam az új évhez, mert úgy gondoltam, hogy 2016 után már csak jobb lehet, de sajnos tévedtem. Ha lehet, akkor szabadidő szempontjából még gyengébben muzsikált a 2017-es év, mint az előző és ez meglátszott az olvasásaimon és a posztok számán is.
De sebaj, mert amellett, hogy nagyon jó könyveket olvastam, korábban tett fogadalmaim közül jó néhány teljesült.
  • Továbbra is távol tartottam magam a kihívásoktól, nem kínoztam magam olyan olvasásokkal, amelyeket a kihívások miatt valószínűleg csak erőltettem volna, miközben az áhított olvasnivalóim porosodnak a polcon. Csak nagyon elvétve adtam be a derekam és nyomtam rá a "részt veszek" gombra. Büszke vagyok rá, hogy teljesítettem a 2016-os science fiction megjelenések és a 2016-os fantasy megjelenések kihívást, ahogy ebben az évben megpróbálkozom majd ezek 2017-es verzióival is - leginkább azért, mert már most egész jól állok a teljesítéssel. Igazából ezek nehezebbek, mint elsőre látszik.
  • Ellenálltam a recenziós felkéréseknek és a tavalyi évhez hasonlóan most is csak két esetben engedtem a szelíd erőszaknak - leginkább az érintettekkel viszonylag hosszú ideje tartó kapcsolat és ismerettség miatt. Mindenkitől elnézést, akinek nem válaszoltam vagy úgy gondolta az elutasításomhoz némi nagyképűség is tartozik, a lényeg tulajdonképpen az időhiány és az, hogy nem tudom tartani a szoros határidőket.
  • Kaptam felkéréseket blogok és egyéb könyves vagy könyvekkel foglalkozó oldalak részéről is. Sőt, a könyvek mellett még egyéb juttatásokban is részesültem volna a cikkeimért cserébe, de ezekkel ugyanaz volt a problémám, mint a sima recenziókkal: az idő és a rendszeresség. Pedig pár évvel ezelőtt tutira kiugrottam volna a bőrömből az ilyen felkérések kapcsán, most meg - fájó szívvel ugyan -, de egymás után kell nemet mondanom.
  • Visszafogtam a könyvbeszerzéseim mennyiségét, amely olyan jól sikerült, hogy közel egyensúlyba kerültem, vagyis annyi könyvet olvastam el - kis túlzással -, mint amennyivel gyarapodott a házi könyvtáram. Azért van még hová fejlődni, szóval nem akarok itt leragadni.
  • Viszont sikerült eljutnom a Könyvfesztiválra és az Ünnepi könyvhétre is, ahol megint rengeteg új élménnyel lettem gazdagabb. És az utóbbi eseményre a megszokott baráti társaságon kívül a - molyosított - keresztlányom is elkísért.
  • Új könyvespolccal is gyarapodtam. Nekem falra szerelhetős sínrendszerem van, ezt kedveljük a párommal. Egy eddig üres falfelületet foglalt el 3x2,7 m-nyi polc, amire már nagy szükségem volt. A még szabad helyekkel óvatosan bánok, mert így gyorsabban fogy, mint kellene.
Ami a blogot illeti...
  • Jól mutatnak az oldalon a mindenféle listák és keresők, de bizony nagyon régen foglalkoztam a frissítésükkel és bővítésükkel. Íme egy teljesítendő cél 2018-ra.
  • A blognak van facebook oldala is, de ezt még jobban elhanyagoltam, mint a listákat - több mint egy éve nem tettem fel új bejegyzést. Ennek több oka is van: nem kedvelem az említett közösségi oldalt és az egyszerre több helyen legyek jelen dolog nekem nem megy. Ezzel kapcsolatban nem teszek fogadalmat, felelőtlenség lenne.
  • Továbbra sem ígérek borítós és egyéb tematikus posztokat - pedig ötletem számtalan lenne -, mindenféle booktag-eket és csoportos bejegyzéseket, de a megszokott könyves ömlengéseimet igen. Remélem, hogy nem fogtok felelőtlen ígérgetőnek tartani emiatt, ha nem tudom majd teljesíteni.
  • Viszont azért szeretném valamivel színesíteni a blogot, ezért gondolkozom rajta, hogy megmutatom azt, amely a könyvek mellett fontos helyet tölt be az életemben - főleg az utóbbi időben.
Szóval:
  • Köszönöm, hogy 2017-ben is velem tartottatok és a kihagyásaim ellenére is kitartottatok, olvastatok, időnként - vagy gyakrabban - benéztetek az oldalra.
  • Ígérem, hogy 2018-ban is fogok olvasni - figyelitek, hogy milyen óvatos vagyok és nem adok meg mennyiséget? - és az így megismert könyvekről közzé is teszem a véleményem.
Mindössze ennyi lenne az egész. Remélem, hogy elegendőnek találjátok. ;)


2018. január 6., szombat

Colleen Hoover: Maybe Someday - Egy nap talán

Kedvelem Colleen Hoover regényeit, mert mindig sikerül valami olyan témát találnia, ami megérinti a lelkem. Szereplői mindig valamilyen problémával küzdenek - legyen az lelki eredetű, testi fogyatékosság vagy pedig családi gond. Bár ezek a regények fiatalokról szólnak, a középpontban álló kamaszoknak mégsem az a legnagyobb gondjuk, hogy melyik ruhát vegyék fel, milyen legyen a frizurájuk, melyik buliba menjenek el vagy éppen kit szívassanak meg. A romantikus érzelmek kialakulásának leírása mögött mindig van mögöttes mondanivaló, amelynek általában a barátság, a hűség, a lelkiismeret és hasonló jellemzők körül forognak. Talán Katie McGarry regényeit tudnám az általa írtakhoz hasonlítani és az sem véletlen, hogy mindkettőjük történeteit és stílusát kedvelem.

Értékelés: 7 pont a 10-ből, mert jó, de nem az igazi
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 392 oldal
Fordította: Barthó Eszter
Borító ár (puha): 3.399,- Ft
A mű eredeti címe: Maybe Someday
Műfaj: romantikus, new adult

A szerző egyéb művei:
Hopeless - Reménytelen
Lossing Hope - Reményvesztett
Finding Cinderella - Helló, Hamupipőke!
Slammed - Szívcsapás
Point of Retreat - Visszavonuló
This Girl - Ez a lány
Confess - Vallomás
It Ends with Us - Velünk véget ér
Az Egy nap talán egy olyan lányról, Sydney-ről szól, akinek alapvetően mindene megvan: az egyetemen azt tanulja, amit szeretett volna, van egy jó állása és boldog párkapcsolatban él egy sráccal, Hunterrel. Vagy legalábbis ez az alapfelállás. Aztán kiderül, hogy Hunter megcsalja, mégpedig azzal a lánnyal, aki Sydney legjobb barátnője és akivel közösen bérelnek lakást. Valahová mennie kell, de a szüleihez, akik nem támogatták, hogy zenét tanuljon, nincs kedve visszamenni. Ekkor érkezik Ridge, a szomszéd épületben lakó srác meghívása, miszerint lakjon náluk, az egyik éppen üres szobában és cserébe vegyen részt dalszövegek írásában. Ridge ugyanis zenész, egy elég menő együttes zeneszerzője és dalszövegírója.

Alapvetően ez egy tipikus Colleen Hoover regény és még sem sikerült annyira a szívembe lopnia magát, mint a szerzőtől korábban olvasott történeteknek. Pedig Sydney egy aranyos, talpraesett és szeretetre méltó csaj, aki megérdemli a boldogságot. Ridge is egy nagyon szimpatikus srác, aki az egészségügyi problémái és a gondokkal teli gyerekkora ellenére is normális és tevékeny életet él. Igen, ebben a regényben is felbukkan az írónőre oly jellemző problémák és nehézségek feldolgozása: Ridge ugyanis süket. Ami megdöbbentő, hogy ennek ellenére zenét szerez, sőt nagyon kiváló zenét szerez, mert a banda nagyon kedvelt a fiatalok körében.

Ridge minden gondolata a csend és a zene körül forog, meg egy lány, a későbbiekben viszont már két lány körül. És ezzel érintettük is a kötetben feltűnő összes témát: a zenét, a barátságot, a hűséget és a felébredő új érzéseket. Sydney és Ridge a közös munka során egyre közelebb kerül egymáshoz, ami nem is csoda, hiszen a zene- és dalszöveg szerzés különleges érzelmi érzékenységet igényel. Ebből az érzékenységből bőven ad a regény ízelítőt, illetve mély átélésre is bőven kínál lehetőséget.

Hogyan kommunikál Ridge? Természetesen a modern technika segítségével: telefonon keresztül sms-ekkel, illetve a számítógépen különböző chatprogramokkal. Beszélni viszont nem beszél, nem szólal meg - amikor mégis, annak jelentősége van. Hogyan szerez egy ilyen fogyatékossággal élő srác zenét? Ez az amiben Colleen Hoover fantasztikusat alkotott! Mert ahogy bemutatja, hogy miként érzékeli Ridge a hangok rezgését, hogyan jutott el idáig és ahogy hallgatja Sydney életét, az nagyon megható és csodálatos.
Mondom ezt úgy, hogy botfülem van és olyan hangom, hogy ha énekelni kezdek mindenki menekül. Az tuti, hogy ha egy érzékünk nem működik, akkor a többi kifinomultabbá válik: a süketeknél ilyen lehet az érintés. Hogy a "hallás" olyan formán, ahogy a szerző leírta működhet-e, nem tudom, de velem sikerült elhitetnie ennek működését és élvezettel olvastam róla.

Szintén pozitívumként értékelem azt, hogy érdekeltek a dalszövegek, mindet el is olvastam. Ugyanis én vagyok az az olvasó, aki soha és semmilyen könyvben nem olvassa el a dalokat, verseket - egyébként ezért nem olvastam el a szerző Slammed trilógiáját sem - és egyéb lírai betoldásokat. Legalábbis eddig így volt. Ha másért nem, akkor ezért is csodálattal tekintek a szerzőre, mert képes volt megtörni ezt a régóta fennálló állapotot. A dalszövegek egyébként kiemelten fontosak az események alakulása, illetve az érzemek bemutatása szempontjából és nyugodt szívvel kijelentem, hogy érdemes elolvasni őket, velük lesz kerek egész a történet.

Úgy tűnik, hogy a regény egy szerelmi háromszög története, de szerintem több annál, hogy az a bizonyos harmadik befurakodik a pár tagjai közé és szétrombolja a meglévő kapcsolatot. Sem Sydney, sem Ridge nem az a típus, aki olyan könnyen hoz ilyen döntéseket, bár a saját érzelmeikkel ők is csak küzdeni tudnak, de megszüntetni annak forrását nem. Úgy gondolom, hogy az ő érzelmeik, a küzdelmeik és persze az, ahogy az egész helyzetet kezelik - minden bukdácsolásuk ellenére - nyugodtan lehet a korábban tett ígéretek fontossága miatt a fiatalok számára példakép. Még annak ellenére is, hogy Sydney ugyanazt teszi Ridge és Maggie kapcsolatával, amit Tori tett vele - mert Sydney legalább felfogja a helyzetet és küzd ellene. Az agyatlan csajokat felvonultató történetekkel szemben én ezt a reakciót kifejezetten pozitív fejleményként fogom fel. Egyébként nem rajongok a szerelmi háromszöges történetekért, de ilyen maga az élet is, tehát elfogadom és innentől fogva már csak az a kérdés, hogy miként is alakulnak ki azok az érzelmek és mit tesznek a szereplők.

Hogy mindezek után miért nem tetszett ez a regény annyira, mint a szerző egyéb történetei? Magam sem tudok erre magyarázatot adni. Leginkább azt tudom felhozni magyarázatként, hogy Ridge fogyatékossága miatti kommunikáció - az sms-ezés, az üzenetváltások, az, hogy gyakorlatilag ez adja a könyv majdnem teljes egészét - kissé szétdarabolta a történet ritmusát, megtörte annak feszültségét. Mert gondoljunk csak bele, nem igazán lehet egy ízeset veszekedni egy süket emberrel, főleg, ha csak írásban kommunikál. A felgyülemlett feszültség másként csapódik le, másként adódik vissza.

Persze pont ettől hiteles a történet, de akkor is valahogy lassúnak, furcsának és olyannak éreztem, amit egyszer elolvasni jó volt, de nem biztos, hogy még egyszer megtenném. Ridge egyes reakciói és tettei is kiakasztottak, mert úgy éreztem - a nagy érzelmek ellenére is -, hogy Sydney nem az a nagybetűs szerelem az életében, csak egy lehetőség egy másik kapcsolatra, miután Maggie kiszállt a körből. Nem tört fel belőlem az a nagy megelégedés sem, amikor bezártam a könyvet, hanem velem maradt a kissé keserédes hangulat, a kétségek és nehéznek éreztem a szívem, a lelkem - mert ez a történet nem egy könnyed limonádé, ahogy tökéletesnek sem tekinthető, bár vannak megindító jelenetei.


2018. január 2., kedd

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Ha krimiről és thrillerről van szó, akkor Dennis Lehane regényei etalonnak tekinthetők a számomra. Nem hagyhatom említés nélkül a történeteiben burkoltan vagy éppen nyíltan megfogalmazott társadalomkritikát, a karaktereit és persze azokat a csattanókat sem, amelyek miatt nem egyszer éreztem úgy, hogy  a szerző rendesen átvágott a palánkon - viszont mindegy egyes alkalommal nagy igazságot fogalmazott meg. Kedvelem kissé nyers, ugyanakkor minden ízében realista jeleneteit, az események mögött megbúvó mondanivalót. Mondatainak jelentéstartalma éles ellentétben áll azok kivitelezésével, amelyek minősége szépirodalmi magasságokat ostromol. Szóval nem más ő, mint az ellentétek embere és ilyenek az írásai is, éppen ezért gondolom úgy, hogy valaki vagy kedveli őket, vagy pedig nem - átmenetet nem igazán tudok elképzelni.

Értékelés: 8 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 350 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Since We Fell
Fordította: Orosz Anna
Műfaj: thriller

A szerző magyarul megjelent egyéb művei:
Kenzie-Gennaro sorozat
(Egy pohárral háború előtt,
Sötétség, fogd meg a kezem,
Megszentelt életek,
Hideg nyomon)

Coughlin sorozat
(Az éjszaka törvénye)

Önálló kötetek:
Viharsziget
Titokzatos folyó

Pont ezért, emiatt - a korábbi tapasztalatokon alapuló - feltétel nélküli rajongás miatt okozott hatalmas csalódást Az éjszaka törvénye című regénye, amellyel kapcsolatban még így utólag is iszonyú indulatok dúlnak bennem, pedig ez már közelében sincs annak, amit az olvasás közben, illetve közvetlenül utána olvastam. Kicsit tartottam tehát az Egymásba veszve regénytől, de mivel ez nem a gengsztervilágba akart bevezetni, hanem újra igazi Lehane hangulatot ígért a fülszöveg, ezért hamar beadtam a derekam és megvettem, elolvastam a könyvet.

Rachel Childs újságíró, aki építgeti a karrierjét, szépen halad előre azon a bizonyos ranglétrán, amikor is fontos feladatot kap: tudósítania kell a Haiti szigetén bekövetkezett természeti katasztrófáról és annak következményeiről. Rachel a helyszínen sok mindent megtapasztal, az átéltek pedig komoly hatással vannak rá és a lelki egyensúlyára. Kissé szétesve tér haza, nincs vele minden rendben, amelynek hatásai életének minden területén érzékelhetőek. A következő alkalommal mégis megint őt küldik a helyszínre, az idegei lassan felmondják a szolgálatot, majd az egyik helyszíni tudósítás során élő adásban kap pánikrohamot. Innentől kezdve leszálló ágba kerül a karrierje, a magánélete is romokban hever. Rachel ráadásul még egy dologtól szenved már gyerekkorától kezdve: nem tudja, hogy ki az apja, mert az anyja soha nem árulta el neki az igazságot - ez a momentum rányomja a bélyegét az egész életére. Azzal a férfival, aki különös figyelmet mutat az irányában is éppen emiatt találkozik össze és akivel később is mindig keresztezik egymást az útjaik. Ő az, aki mindig mellette áll, aki minden figyelmét neki szenteli, aki feleségül veszi és aki időnként furcsán viselkedik. Rachel gyanakvása egyre nő, boldognak hitt házassága veszélybe kerül és végül egy olyan helyzetben találja magát, ahol nem tudja, hogy mit hihet el és kiben bízhat. 

Eléggé különleges szerkezete van ennek a könyvnek, és ha nem azzal indít rögtön az elején, hogy Rachel lelövi a férjét, ezzel pedig eléggé felkelti az érdeklődésem, akkor még az is elképzelhető, hogy hamarabb félreteszem a regényt, mint eljutok a lényegi részekig. Igazából kár lett volna érte, de ezt csak így utólag tudom megítélni.

Mert bizony Rachel életét és lelki problémáit nem találtam annyira érdekesnek mint kellett volna - sőt, inkább unalmasnak. Kár, hogy mindez kiteszi a könyv felét, ami szerény véleményem szerint egy csöppet sok és hosszú és elnyújtott bemutatása annak, hogy Rachel keresi az apját, haragszik és neheztel az anyjára, Haitin van, pánikrohamokkal küzd, nem mozdul ki a lakásból, találkozik Brian-nel, férjhez megy, agorafóbiás, küzd a rohamaival, majd gyanakodni kezd a férjére. Egy igazi dráma az egész. Mindez közel kétszáz oldal - vagyis a könyv fele, vagy még kicsivel több is annál.

Nyugodtan lehet rám dobálni a köveket, de bizony kezdett bennem megint kisarjadni a kétség korábban elültetett magva, hogy Dennis Lehane stílusa nagyon megváltozott és ez az új valahogy nem passzol azzal, amit elvárnék tőle és amiért korábban habzsoltam a könyveit. Borzasztóan éreztem magam, de a kezdés miatt kitartottam. Bár azért párszor még így is megnéztem, hogy tényleg annak a szerzőnek a neve szerepel-e a borítón, akitől olvasni akartam...

Tényleg csak a bevezető fejezet és a szerző iránti nagyrabecsülésem jeleként tartottam ki, ami alapvetően nem túl bíztató. Számomra túlírt volt az eleje, túlságosan is felfújtak Rachel problémái - különösen ez az egész apakereséses cirkusz -, ahogy  túl részletesen bemutatott a gyógyulás lassú folyamata is. Persze nekem még soha nem volt ilyen fajta pszichés problémám - igazából másmilyen sem -, szóval nem tudom, hogy mennyire lehet nehéz ezt kezelni, viszont úgy éreztem, hogy Rachel köszöni, de jól elvolt ezzel az állapottal, hiszen Brian a tenyerén hordozta és végül is nem volt gondja semmire. Akkor meg miért is erőlködjön? Olyan ez, amikor az ember panaszkodik valami miatt, hogy az neki nem jó, de a kisujját sem mozdítja, hogy máshogy legyen - még akkor sem, ha valaki más segítő kezet nyújt neki.  

Ha már szóba került Brian, akkor meg kell jegyeznem, hogy túlságosan is tökéletesnek találtam ezt a pasit, ami már az első pillanattól gyanússá tette. Rachel, aki megjárta a poklot és még csak a gödör szélére sem tudott kimászni magától, egyszer csak egy tündérmese közepén találja magát. Nana, Mr. Lehane - gondoltam -, az én gyanakvásomat ezzel a cukormázzal nem tudod elaltatni. Szóval nem hagytam magam.

Aztán következett a regény közepe, amikor Rachel felfigyel azokra a bizonyos jelekre és gyanakodni kezd. Végre felpörgött a pulzusom attól, amit olvastam, végre le tudott kötni az, hogy igyekeztem összekötni a nyomokat. Nagyon élveztem a kötetnek ezt a részét, bár erre is rányomta egy kicsit a bélyegét Rachel lagymatagsága, de azért kezdett magára találni a csaj. Hiába no, ha van motiváció, akkor van fejlődés is. Talán nem lett volna baj, mindjárt ezzel kezdeni. Ha pedig az volt a lényeg, hogy az őrület és pánik káoszát helyre rakja a váratlan lelki megpróbáltatás, akkor elveszett a mondanivaló a sok szöveg között. 

Amikor pedig odáig jutottam az olvasásban, hogy a cselekmény elérte azt a bizonyos kezdő jelenetet - ekkor felsóhajtottam, hogy végre valahára elértünk ide is! - még egy fordulatot vettek az események és a stílus is. Mint egy útvesztő, olyan ez a történet: éles kanyarokkal hol jobbra, hol balra fordul az ösvény és minden folyosón más meglepetések várnak, más a környezet és más reakciót kívánnak a történések.

Mert bizony ami azután a bizonyos kezdő jelenet után lezajlott, arra egyáltalán nem számítottam - viszont nagyon tetszett, amit olvastam. Ugyanis én imádom az ilyen stílusú és pörgős cselekményű regényeket - leginkább azért mert nekem az ilyesmihez egyáltalán nincs fantáziám. Az tuti, hogy nem fogom elárulni, hogy milyen és miről szól a regény második fele, mert azzal elrontanám a meglepetést. Legyen elég annyi, hogy a felvezetésből nem lehet kikövetkeztetni, hogy mi lesz a történet második felében. A regény elejéhez képest pillanatok alatt ledaráltam a maradék százötven oldalt, teljesen magával ragadtak az események és nagyon élveztem az egészet - bár a hirtelen pálfordulás miatt azért értetlenkedtem.

Minden tetszésem ellenére sem tudok azonban teljesen rajongói üzemmódba kapcsolni, ha erről a regényről van szó, mert bármennyire is tetszett a második fele, annyira nem fogott meg az eleje, nem éreztem annyira egyedinek, annyira különlegesnek, mint azt a korábbiakban olvasottak alapján elvártam volna. Volt persze meglepetés, meg csavar, meg sok-sok olyan dolog, amire nem számítottam, de igazság szerint kicsit más körítéssel, de olvastam már hasonlót máskor és máshol - most is olyat olvasok és az sokkal pörgősebb, szórakoztatóbb. Tudom, az a baj, hogy túl sok mindent lapátoltam már a fejembe, ezért lassan már semmi sem felel meg az egyre növekvő igényeimnek, de azért remélem, hogy nem ez a helyzet.

Azt a végső megállapítást vagyok kénytelen megtenni, hogy ez a regény sokkal - mérföldekkel - jobb, mint Az éjszaka törvénye, de azért nem ér a Kenzie-Gennaro sorozat köteteinek nyomába és bizony nem szárnyalja túl a Viharsziget által nyújtott élményt. Ez a regény egyszerűen más: stílusában, mondanivalójában és persze kivitelezésében is. Érdekes a szerkezete, érdekes az előadásmódja, a stílusváltásai, a mindezek által előidézett hangulatváltozások. Továbbra is nagy hangsúlyt fektet a szerző a szereplői lelki gondjaira, a karakterábrázolásra, de ezt most valahogy sikerült túlzásba vinnie. Ráadásul a vége olyan kurta-furcsa lett, főleg a végtelenségig elnyújtott előzményekhez képest. Nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a dráma és az akció között. Azt sem tudtam igazán eldönteni, hogy ez most önálló regény vagy esetleg lesz még folytatása majd a későbbiekben.

Minden fenntartásom ellenére is képes volt elérni azt, hogy viszonylag elégedetten zártam be a könyvet és még véletlenül sem akartam a sarokba hajítani, mint azt a másikat, amit az év elején olvastam. Nem lett ugyan kedvenc, de amint túljutottam a felén, már szívesen olvastam, elmerültem a cselekményben és kifejezetten élveztem a szereplők mesterkedéseit, reakcióit. Mindezek ellenére is el kell fogadnom, hogy a szerző új ösvényt tapos magának, új utakat keres és csak időnként tér vissza oda, ahol korábban is járt már - vagy esetleg ennél komolyabb a baj. Bárhogy is legyen, az összhatás nem az igazi, a történet működik ugyan, mindkét része alapos és minőségi munka bizonyos szemszögből nézve, de nem az a Lehane sztori, amit a rajongók - köztük én is - megszoktak.

És igen, továbbra is szívesen olvasnék Dennis Lehane regényeket magyarul - kivéve a Coughlin sorozat köteteit -, de elsősorban azt a két Kenzie-Gennaro kötetet, ami még kiadatlan a sorozatból. Addig is, amíg erre nem kerül sor, úgy gondolom, hogy talán újra kellene olvasnom a korábbi regényeket és újra átélnem az azok által keltett érzéseket. 



2017. december 29., péntek

Karácsony utáni, újév előtti bejelentkezés, vagyis nem tűntem el végleg

Eredeti terveim szerint erre a napra minden olyan könyvemről megosztottam volna a véleményem, amit októberben, illetve novemberben olvastam és korábban még nem regéltem róla. Mint valaki egyszer megjegyezte, a tervek azért vannak, hogy romba dőljenek - az én esetemben pontosan ez történt.

Távol álljon tőlem, hogy végtelen panaszkodással töltsem meg ezt az oldalt, de annyit azért mindenképpen ide kell pötyögtetnem, hogy nehéz és zűrös volt ez az év, egészen megterhelő és az igazi koronát az év vége tette fel az egészre, amikor is a jól megérdemelt pihenés és a karácsonyi készülődés, hangulat helyett az irodában nyögtem a munka súlya alatt - minimum napi tizenkét órában. Senkinek sem kívánom ezt a helyzetet. Most éppen átmeneti - két napos - szünetem van, de aztán folytatódik a mókuskerék, aminek hol látszik a vége, hol pedig megint nem. Miután az éjszakát és a mai napot tulajdonképpen átaludtam, végre késztetést éreztem arra, hogy kopácsoljak valamit a klaviatúrán, ennek az eredményét olvashatjátok éppen most.

Fáradtság ide vagy oda, minden rendelkezésre álló szabadidőmben könyvet ragadtam a kezembe és igyekeztem belebújni egy történetbe, mert úgy érzetem, ha ezt nem tehetem meg, akkor begolyózok. Persze bonyolult világfelépítésű fantasy kötettel, összetett cselekménnyel vagy éppen hard - de még közepesen kemény - sci-fi történettel sem próbálkozhattam meg, mert meggyötört agyam ezeket képtelen lett volna befogadni. Maradtak tehát a könnyed limonádék, az egyszerű, de pörgős, korántsem megterhelő, vagy éppen brtutális cselekményű történetek, mert ezeket még fel bírtam dolgozni vagy sikerült felrázniuk - de legalább olvastam és kikapcsolódtam. Bár kevés lenne a két kezem összes ujja - igen, megvan mind a tíz - ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor esett, fordult ki az éppen olvasott kötet a kezemből és vágott fejbe vagy csattant a padlón, de azért keményen próbálkozam továbbra is.

Jelenleg ott tartok, hogy összesen tizenegy kötetről kellene írnom valamit és nagyon nagy gondban vagyok, mert ez a mennyiség arra késztet, hogy egyszerűen csak csapjam össze a bejegyzéseket, közöljem a száraz tényeket és tudjam le ennyivel a véleményezést - ami ugye nem igazán jellemző rám -, ugyanakkor úgy érzem, hogy van köztük jó néhány, amely megérdemelné a részletesebb elemzést is. Persze mindenről az idő fog dönteni, vagyis elképzelhető, hogy gyorsabban fogtok haladni a posztjaim olvasásával, mint korábban.

Ha már az lett a bejegyzés címe, ami, akkor essen szó még néhány dologról:
  • Remélem, hogy többeteknek volt BÉKÉS ÉS KÖNYVEKBEN GAZDAG KARÁCSONYban része, mint akinek esetleg ez nem adatott meg.
  • Mivel nem tudom, hogy mikor tudom legközelebb tiszteletem tenni a felületen ezért kívánok Nektek NAGYON BOLDOG, SIKERES, KITŰNŐ KÖNYVEKBEN ÉS RENGETEG OLVASÁSRA FORDÍTHATÓ SZABADIDŐBEN GAZDAG ÚJ ÉVET.
Még nem tudom, hogy mikor fogom pótolni a decemberi Várolista bejegyzésemet, az is lehet, hogy ez most kimarad, de ha lehet igyekszem majd megoldani.
Illetve szerepeljen itt azon kötetek listája, amelyek csak arra várnak, hogy megfogalmazzam róluk a véleményeim és a figyelmetek középpontjaiba kerüljenek
(update: az elkészített posztok linkkel jelölve):
  • Norbert Winney: Sárkányok, farkasok, almák;
  • James S. A. Corey: Nemezis játékai (A Térség 5.);
  • Dennis Lehane: Egymásba veszve;
  • Orson Scott Card: A Holtak Szószólója (Végjáték 2.);
  • Orson Scott Card: Ender száműzetésben;
  • Colleen Hoover: Maybe Someday - Egy nap talán
  • Colleen Hoover: Confess - Vallomás;
  • Chevy Stevens: Nincs menekvés;
  • Dan Wells: Szellemváros;
  • Jay Crownover: Jet (Marked Men 2.);
  • Anrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság (Vaják 1.) - mivel ez a kötet újraolvasás, erről már írtam korábban véleményt, de könnyen elképzelhető, hogy az új élményeim alapján átdolgozom majd a posztot.
Dióhéjban ennyi lenne. 

Köszönöm Nektek, hogy velem tartottatok ebben az évben is, rendszeresen látogattátok a blogot, olvastátok a posztjaimat és az agymenéseimet! Jövőre is visszavárok mindenkit!

2017. december 9., szombat

Jay Crownover: Az igazság bajnoka (Welcome to the Point 3.)

Jay egészen jó kis trilógiát rittyentett össze egy kitalált városban, a Pointban lakó három, eléggé erős férfiról és az őket szerető, nem kevésbé erős nőkről. Ami a hasonló jellegű romantikus könyvek sorából kiemeli ezt a trilógiát, az a kifejezetten jelentős és meghatározó krimi vonulat. Ez utóbbiban Crownover kisasszony kifejezetten erős és nagyon ügyesen csavargatta a szálakat, fokozta a feszültséget, amelyet időnként érzelmi viharokkal és pikáns jelenetekkel oldott fel. Továbbra is reménykedem benne, hogy a szerző egyszer elhagyja majd a romantikus részt és ír egy nagyon jó krimit, de addig is azt olvasom, ami elérhető - ha ez romantikus krimi, akkor azt. A kőkemény krimikre pedig tartogatok más szerzőket, akik kifejezetten azt a műfajt művelik.

Értékelés: 9/10
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 368 oldal
Borító ár: 2.590,- Ft
Fordította: Bálint Orsolya
A mű eredeti címe: Better When He's Brave
Előzmény:
Folytatás:
4.) Honor
Kategória: krimi, romantikus, erotikus
Titus King karaktere kellő bemutatásra került az előző részekben: egyrészt ő Shane Baxter féltestvére, aki előbb magára hagyta, majd később le is csukta az öccsét, másrészt ő a Point őre, egy olyan rendőr, aki ebben a korrupt és erőszakos világban is megőrizte a lelkiismeretét - nem vitás, ő az igazság bajnoka. Titus fiatal korában azért harcolt, hogy ne kebelezze be őt a rossz, majd felnőttként azért dolgozott, hogy másokat is megmentsen annak káros hatásától. Ezért tette azt az öccsével, amit tett és ezért tartja rajta a szemét Race Hartman-on és annak üzlettársán is, ezért őrködik állandó jelleggel a Point fölött.

Egy új bűnöző feltűnése és pusztító tevékenysége gondolkodásra készteti King őrmestert, aki kénytelen elismerni, hogy nem mindenki rossz, aki valaha rosszat tett, néha a törvény betartása és betartatása is kevés, néha a későbbi jó és a szeretteink érdekében át kell lépni a törvényesség határait - főleg, ha másként nem lehet szavatolni a biztonságukat. Reeve Black az a nő, aki elárulta Bax barátnőjét, Dovie-t és ezzel veszélybe sorolta mind a lány, mind pedig Bax életét. Reeve-t tanúvédelem alá helyezte a rendőrség, de most visszatér a városba, egyenesen Titushoz megy, majd közli vele, hogy tudja, ki áll az elkövetett bűncselekmények mögött. Titusnak kellenek a lány által szolgáltatott információk, ugyanakkor a nő jelenléte hatalmas kísértést is jelent a számára.

Ez egy nagyon jó regény volt, a trilógia legjobbja. Kedveltem, mert végig érdekes volt, tele feszültséggel és a romantikus szálat  is sokkal gördülékenyebbnek, természetesebbnek éreztem, mint az előző két kötet esetében. Ez utóbbi valószínűleg annak köszönhető, hogy sem Titus, sem pedig Reeve karaktere nem volt ismeretlen az olvasó előtt és adta magát a vonzalom kiteljesedése, amely már régebbről érett, csak legfeljebb egy időre parkolópályán vesztegelt.

Egyetlen hatalmas hibája van a kötetnek, amely miatt nem voltam maradéktalanul elégedett a cselekménnyel, de még ezt is hajlandó vagyok elnézni - ha véglegesen megbocsátani nem is -, mert a többi része tetszett, az események magukkal ragadtak és gyorsan fogytak az oldalak. Mi volt ami nem tetszett? Az előző kötetben már felvezette a szerző a városban váratlanul fellobbanó és a hőseink érdekeltsége ellen irányuló erőszakos eseteket. Jay olyan hangulatot teremtett ezzel, olyan titkokat lengetett be, amely miatt mindennél jobban vártam ezt a részt, amely majd választ ad arra, ami annyira felkeltette az érdeklődésem. És erre mi történik? A kötet elején a bevezetés nem más, mint a későbbi történések egy előzetes, kedvcsináló és feszültségkeltő részlete, amellyel nem is lenne gond, csak rögtön az első oldalakon kiderül, hogy ki a rosszfiú, aki az egész kalamajkát okozta és akivel King őrmester majd össze fog csapni. És ez nagyon kár volt, mert hiába volt később minden tökéletesen felépítve, nálam már nem tudta azt a hatást elérni, amit enélkül sikerült volna. Nagy hiba volt ezt tenni, persze ez leginkább nekem - aki elég sok krimit is olvas - esett annyira rosszul, másnak valószínűleg nem fog ekkora gondot jelenteni.

Reeve és Titus kapcsolata teljesen más, mint amit az eddigi párosokról olvashattam, mert a Point és az utóbbi időszak eseményei a lányt még keményebbre és még inkább tettrekészre faragták, mint az előző kötetek hősnőit. Szükség is volt minden erejére és kitartására ahhoz, hogy Titus elé merjen állni és a segítségével megoldja a kialakult helyzetet. Igen, itt most Reeve képviseli a rossz oldalt és Titus kapta - illetve viszi tovább - a jó fiú szerepét.

Titusról már kialakult egy kép bennem és ezt most kénytelen voltam megváltoztatni, mert neki is van sötét oldala - még akkor is, ha küzd annak uralma ellen. Tetszett, hogy betekinthettem a kemény rendőr múltjába, ezáltal érthetőbbé váltak a tettei, a döntései. Erős jellemű, kemény ellenfél ő, ugyanakkor sérülékeny is, vannak gyenge pontjai és nem titok, hogy ezek a szerettei: az öccse, annak barátnője és most már Reeve is.

Kifejezetten tetszett, hogy a sorozat idővonala az első kötettől kezdve nem szakadt meg, hanem egymást követik az események, a jelen történések teljes megértéséhez szükséges az előzmények ismerete - bár a rész történései így is érthetők, de amúgy az igazi. A kötet eseményeinek részei a korábbi párosok tagjai, mert végül is szorosan összeköti őket a sorsuk, a múltjuk és minden, ami jelen esetben is történik velük. Jó volt ez így, nagyon jó, mert sokkal inkább egésznek éreztem a cselekményt, mintha csak a friss szerelmesek enyelgéséről - és akciódúsabb tevékenységéről - olvashattam volna százoldalakon keresztül.

Aki csak és kizárólag romantikára vágyik, annak tuti nem fog  tetszeni ez a sztori. Ez már a harmadik kötet a sorozatból, szóval aki idáig eljutott az olvasásban, már tudja, hogy mit várjon a szerzőtől és ettől a történetfolyamtól - nem csak romantikát, hanem akciót és az élet árnyoldalainak bemutatását. Igazából szeretem, hogy ez nem csak egy bugyuta romantikus történet, hanem egy élvezetes sztori is. Még akkor is, ha vannak ennél jobb könyvek és összetettebb történetek, ezt most nekem nagyon jól esett olvasni - ahogy az előzményeket is.
Bax, Race és Titus révbe ért, de ott van még Nassir és az általa kiszemelt kedves, akikről még szívesen olvasnék - remélem, hogy meg is tehetem majd és nem kell rá nagyon sokat várni.


2017. november 27., hétfő

Várólista - 2017. november

Nem haladok olyan tempóban az olvasásaimmal, illetve az értékelések írásával, ahogy azt szeretném. Ugyanakkor a kiadók megkezdték, sőt a hónap végére csúcsra is járatták a nagy évvégi hajrát és gondoskodtak arról, hogy mindenkinek legyen olyan és annyi könyv a karácsonyfája alatt, amilyet és amennyit szeretne. Persze ott van még a december is, de az előrelátó kiadók azt is figyelembe veszik, hogy annak a kiadványnak el kell jutni a boltokba, az emberekhez és ugye ilyenkor a csomagküldéssel is lehetnek problémák a megnövekedett leterheltség miatt. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan olvasók, akik tervezni szeretnek, azt viszont már nem kedvelik, ha minden az utolsó pillanatra marad - és sokkal jobb érzés, ha a rég vágyott és frissen megjelent könyv már a lakásban, a saját könyvepolcon van biztos helyen, nem pedig valahol útközben.

Az biztos - előre szólok -, hogy ez egy eléggé hosszú poszt lesz. Ami azért mosolygásra késztető, mert aki rendszeresen látogatja a blogot, az tudja, nálam egyébként sincsenek rövid bejegyzések - csak hosszúak és még hosszabbak. Úgy döntöttem, hogy most hagyom a kategóriák szerinti csoportosítást, inkább kiadónként hozom a novemberi kínálatot.

Kezdeném mindjárt az Agave Könyvekkel, amely kiadó nem csak az abc betűrendje szerint került az első helyre, hanem a november havi megjelenéseit tekintve is. Mondjuk ebbe az is belejátszik, hogy ez a kiadó december hónapban már nem jelentet meg kiadványt. Tehát, ha új regényre vágyunk, akkor ezek közül érdemes válogatni - persze a korábbi megjelenéseket sem kell elfelejteni.
  • Dennis Lehane egyik regénye volt a 2017-es év nyitó megjelenése a kiadónál és a szerző másik kötete ott van a novemberi megjelenések között is. Az Egymásba veszve a fülszövege - és mivel belekezdtem, már ki merem jelenteni, hogy az eddig olvasottak alapján - jófajta thrillernek ígérkezik. Egyelőre még lassan építkezik, de határozottan érdekel a cselekménye.
  • Brandon Hackett új könyvét most nem a könyvheti sátrakban, hanem a karácsonyfa alatt érdemes keresni. A Xeno egy száz évvel későbbi jövőt mutat be, ahol a súlyos problémákkal küszködő Föld egy idegen civilizáció uralma alatt senyved és ahol a bolygót féreglyukákon keresztül más xenobolygókkal kapcsolták össze. Biztos vagyok benne, hogy Hackett - azaz Markovics Botond - megint érdekes világot álmodott meg és vetett papírra.
  • N. K. Jemisin Az obeliszkkapu című regénye A megtört föld sorozat második kötete. Különlegessége, hogy az első rész tavaly, ez a kötet pedig idén nyerte el a legjobb regényért járó Hugo-díjat. Örülök neki, hogy megjelent ez a rész is, viszont még az első rész olvasásával is adós vagyok - magamnak, a véleménnyel meg nektek.
  • Dan Simmons az a szerző, akinek vaskos kötetei elég sok helyet követelnek maguknak a könyvespolcomon, de ez nem bánom. Az Hyperion-ciklus és az Ílion mellé azért még szorítok helyet a terjedelme miatt két kötetben kiadott Olümposznak, amely az Ílion duológia második, egyben befejező része.

A Fumax Kiadó is ügyesen vette az könyvkiadás által felállított akadályokat (gondolom, mert megedzették a srácokat a képregények): először a fantasy területén szerzett magának színvonalas regények megjelentetésével hírnevet és rangot, most pedig a sci-fi felé kacsingat erősen és hozza ki a beltartalmat és a külsőt tekintve is igényes köteteit. Csak így tovább fiúk!
  • Mark Lawrence az a szerző, akit a fantasy olvasóknak nem kell bemutatni. Ahogy a Fumax kiadó könyveit kedvelőknek sem, hiszen ez már a nyolcadik magyar nyelven megjelent mű lesz, amelyet az író papírra vetett. A Széthullott birodalomtól elköszöntünk, ez már egy másik világ. A Vörös nővér Az Ős könyve sorozat első kötete, amelynek - az eddig olvasottak alapján - a mágiarendszere nagyon különleges. Kíváncsian várom, hogy rám milyen hatással lesz majd.
  • Akit szintén nem kell bemutatni az Andy Weir - ha mégis, akkor ő az a csávó, aki a Marson ragadt másik csávóról írt egy nagyon jó könyvet. Ugye, hogy így rögtön megvan, ki is ő. Mindjárt gondoltam. Az Artemis ezúttal a Holdon játszódó történetet mesél el, amelynek főszereplője Jazz Bashara, aki bűnöző és élete legnagyobb lehetőségét megragadva igyekszik végrehajtani a tökéletes bűntényt. A háttérben azonban minden sokkal bonyolultabb, mint az előzetesen adott tájékoztatások alapján gondolta volna, a tétek pedig hatalmasak. A már ismert humor és tudoményos alaposság, valamint egy újabb, a Holdon játszódó regény - az idei év a Hold éve volt.
  • Adrian Tchaikovsky Az idő gyermekei című regényei veszi az egyik alap problémát, ami nem más mint, hogy az emberiség elpusztította a Földet és menekülni kényszerül. Ennek feltétele egy olyan bolygó, amely alkalmas az emberi életre. Találnak is egyet, amelyet terraformálással az ősök már alkalmassá tettek erre, de odaérve az látszik, hogy az új édennel komoly gondok vannak: a bolygó korántsem lakatlan. Tetszett az alapötlet és ezzel el is döntetett: nekem ez a könyv kell. És nektek?
Nagy és még annál is nagyobb örömömre a Gabó Kiadó érdekes köteteket jelentetett meg ebben a hónapban - bár van, amelyiknél eléggé mélyen a zsebbe kell nyúlni, hogy a beszerzés teljesülhessen, de annyi baj legyen. Azt viszont sajnálom, hogy az egyik kedvenc sorozatom harmadik része nem fért bele az év végi hajrába.
  • Brian Staveley Az utolsó halandó kötelék című regénye, amely A Csiszolatlan Trón krónikája sorozat harmadik, egyben befejező része az egyik azon megjelenések közül, amelyért elég borsos árat kér a kiadó. Cserébe viszont hét és félszáz oldalnál valamivel több szöveget és kemény kötést kap az olvasó. No igen, ezt a sorozatot is olvasni kellene, már pont itt lenne az ideje. Viszont érdemes volt előrendelni a kiadónál, mert harminc százalékkal olcsóbban lehetett hozzájutni.
  • A rövid próza iránt van érdeklődés - ezt mondta a kiadó. És ha már így van, akkor elindította az SFF alsorozaton belül a zsebkönyv sorozatát, amelynek első kötete Alastair Reynolds Lassú lövedékek című kisregénye.
  • Az előbb említett zsebkönyv sorozat második, az elsővel egyszerre megjelenő kötete pedig Daryl Gregory Mind remekül megvagyunk című kisregénye. Mindkettő előrendelve, kíváncsi vagyok, hogy mennyire jönnek majd be - mert a regényeket jobban kedvelem, mint a novellákat.
  • A kiadó nagyon bízik a rövidprózában, mert a fa alá szánta a Sötétség címet viselő, huszonöt modern horrornovellát tartalmazó, Ellen Datlow szerkesztésével összeállított kiadványt. És valóban, a borítón elég nagy nevek sorakoznak, hogy a tartalom vonzó legyen.
  • És ha már novellák... Egy csodálatos kiadvány került ki a napokban a nyomdából, ez pedig Ursula K. LeGuin Valós és valótlan című kétkötetes novellagyűjteménye. A kötetek ára szintén elég magas, együtt pedig még inkább, de tutira megéri az anyagi ráfordítás.
A Könyvmolyképző Kiadó kínálata mostanában nem fekszik annyira nekem, mint korábban, de azért igyekeznek gondolni a tini korból kinőtt olvasóikra is, akiket már nem elégít ki cselekményként az, ha a főszereplő a tükör előtt illegeti magát, nem tudja eldönteni, hogy két pasi közül melyikbe szerelmes és ahol nem a kamaszok mentik meg a felnőttek helyett a világot. Igen, van élet és kínálat Vörös pöttyösök után és azokon kívül is - szerencsére. A jelenleg nekem való regényeket a Zafír és a Kristály pöttyös könyvek kínálatában találtam meg.
  • Ilona Andrews Kate Daniels sorozatának második - már régóta nagyon várt - kötete, a Perzselő mágia kikerült a Sötét örvény besorolás alól és kapott helyette egy Zafír pöttyöt. Elvileg itt jobb helye van besorolás szerint, bár nem hiszem, hogy ettől olvasottabb lesz a sorozat, de úgy legyen. Részemről nagyon várós a folytatás és már elő is rendeltem - ezt most kivételesen nem a kiadótól.
  • A Kristály pöttyös könyvek képviselik a kínálatban a thrillerek és női pszichothrillerek kategóriát. Anne Fraiser A testolvasó című regénye volt az egyik, amelyik felkeltette az érdeklődésem. Kívánságlistára tettem, még az is lehet, hogy megtalálom a karácsonyfa alatt.
  • Dot Hutchinson Pillangók kertje című regénye volt a másik, amelynek a fülszövege alapján felcsillant a szemem, mert az életben nem, de a könyvek lapjain valahogy vonzódom az őrült és elborult egyénekhez - talán mert különlegesek és érdekesek. Bárhogy is legyen, előbb vagy utóbb majd olvasni fogom ezt a történetet. Amely egyébként egy sorozat első kötete.

A végére maradt a vegyes válogatás, amely kiadóktól csak egy-egy kiadványon akadt meg a szemem. 
  • A PlayOn Kiadó lassan, de ütemezetten - kb. hat év alatt - megjelentette Andrzej Sapkowski Vaják sorozatát. A nyomdából frissen kijött,  A tó úrnője címet viselő kötettel befejeződött a sorozat. 
  • A Delta Vision az idén sok problémával küzdött és eléggé el van maradva a könyvkiadásokkal. Az egyik szemem sír - mert sok jó könyvet vártam még az éven, amelyekre már csak jövőre számíthatok -, a másik viszont örül, mert végre megjelent Dave Duncan Kardok ege című regénye, amely A király pengéinek története sorozat harmadik, egyben bejező része. Ez pedig egy újabb sorozatot jelent, amelyet már csak olvasnom kellene.
  • A Művelt Nép Könyvkiadó nem éppen a szívem csücske, de ők jelentetik meg Réti László  Kaméleon sorozatát, így itt a helyük. A Panda címet viselő regény az igencsak szabad szájú Camerin Larkin őrmester következő kalandja, a sorozat harmadik kötete. Már előrendelve, és tuti nem fogom sokáig olvasatlanul tartogatni a polcon.
  • A Maxim Kiadó kínálata sem igazán a kedvemre való mostanában, de azért hatalmas cuppanós csókot kapnak tőlem, mert elhozták a Janet Evanovich - Lee Goldberg szerzőpáros legújabb regényét, a Fox és O'Hare sorozat harmadik kötetét. Az FBI-os nyomozó és a svindler legújabb közös nyomozása A nagy meló címet viseli a borítóján.
  • A XXI. Század Kiadó köteteivel eddig csak szemezgettem, de még nem olvastam tőlük. Most is ezt teszem, mámint a szemezgetést, mert Sarah Perry Az essexi kígyó című regénye első pillantásra gyönyörű ugyan, a fülszövege is érdekes, de mégsem érzem magaménak. Viszont nagyon jókat olvastam eddig róla és éppen ez az, ami miatt továbbra is rajta tartom a szemem a kiadványon.

2017. november 19., vasárnap

Dennis E. Taylor: MI, Bob (Bobiverzum 1.)

Ezt a könyvet a megjelenés bejelentésekor szúrtam ki és már akkor tudtam, hogy olvasni akarom, mert engem meggyőzött a fülszövege, elültette bennem a kíváncsiság magját. Kerestem is veszettül, már a Könyvfesztiválon is, ahol csak a kiadó zárt standjával találkoztam szembe, majd később tudatosult bennem az is, hogy a regény még meg sem jelent. Bizony bőven várni kellett még rá, mire kézbe foghatta bárki is, de addig is olyan lelkesen meséltem arról, mennyire várom a regényt, hogy lassanként meggyőztem más embereket - van az úgy, hogy a lelkesedés ragadós. Meg persze, ha valaki nem is érdeklődik elsőre, de más valaki felhívja a figyelmét, akkor könnyen megváltozik a véleménye. Nos, a környezetemben sokan jártak így, de szerintem ezen senki se bánkódjon, mert megbánás tuti nem lesz a dologból. A "Bobos könyv" - ahogy magunk között emlegettük - megjelenését végül a szűkebb környezetemben kifejezetten nagy várakozások előzték meg. 

Értékelés: 8 pontot kap tőlem az adható 10-ből
Kiadó: Metropolis Media
Kiadói sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 350 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: We Are Legion (We Are Bob)
Sorozat: Bobiverzum
Folytatás:
2.) For We Are Many
3.) All These Worlds
Kategória: sci-fi, transzhumán, űropera
Bob Johansson egész addigi életében keményen dolgozott, ugyanakkor kitartó munkájához szerencse - vagy jó üzleti érzék - is párosult. Egyáltalán nem idős, a legszebb férfikort éli éppen, amikor eladja a szoftvercégét, ezáltal jelentős vagyonra tesz szert és úgy dönt, hogy mostantól élvezni és habzsolni fogja az életet. Bob azonban nagyon előrelátó ember, ráadásként sience fiction rajongó, ezért úgy dönt, ha már adott hozzá a technika és a szükséges összeg is a rendelkezésére áll, akkor gondoskodik a jövőjéről - a halál utáni életéről, a szelleme és identitása egy másik testben és időben történő visszatéréséről. A CryoEterna nevű céggel megkötött szerződés értelmében a halála esetén Bobot - illetve a fejét - bevágják a fagyasztóba, hogy aztán majd a szép új világban, egy új testben ébresszék fel újra. A terv jó, de ahogy mondani szokták, a dolgok soha nem úgy történnek, ahogy azt az ember eltervezi - főleg nem az ilyen volumenű tervek. Bobot a szerződés megkötését követő napon elüti egy autó és meghal, amikor pedig a jövőben - a teljesen megváltozott, de semmivel sem jobb világban - felébred, nem azt kapja, amire eredetileg számított a szerződésben foglaltak alapján. Nincs teste, legalábbis nem a megszokott értelemben, de ha megfelel a próbákon, akkor irányíthatja azt a szondát, amelynek lehetőségéről korábbi életében még csak előadást hallgathatott. Így lesz Bobból, másik Bob, vagyis MI.

Hogy mi fogott meg ebben a történetben már rögtön az elején? Az alapszituáció és a lehetőségek. Mert az, hogy egy élő ember eltervezi a jövőjét, lefagyasztatja magát és ezzel együtt vállalja a bizonytalanságot, bármit, ami a hosszú évtizedek vagy évszázadok alatt bekövetkezhet, aztán visszatérjen egy ismeretlen világba, ahol minden más, mint az ő megszokott életében, az bizony vagy hatalmas kalandvágyról és kíváncsiságról, vagy éppen hatalmas egoról tesz tanúbizonyságot. Határozottan úgy tűnt, hogy Bobot nem saját maga istenítése késztette erre a - számunkra szokatlan - lépésre, hanem a technika és a tudomány iránti kíváncsisága, a jövőben rejlő lehetőségek széles tárháza. Bob egy racionálisan és gyakorlatiasan gondolkodó személy, aki pont emiatt volt számomra kifejezetten szimpatikus.

Bob esete egy jó példa arra, hogy amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra, mert lehet, hogy később már nem lesz lehetőséged a megvalósítására, vagy éppen ezen múlik a - további vagy másik - életed. Ahogy Bob esete arra is jó példa, hogy a jövőt eltervezni szép dolog, de ez a fagyasztásos dolog is csak egy üzleti vállalkozás, amit pedig a pénz irányít - főleg ha sok és még annál is több pénz van benne -, az bizony felhívja magára a figyelmet. Mindig is mondtam, hogy a történelem ismétli önmagát - vagy legalábbis van honnan ihletet meríteni és ugye az ember sem sokat fejlődött a kapzsiság terén, hacsak még nagyobbá nem vált a pénzéhsége - és jelen esetben mintha a templomos lovagok története elevenedett volna meg egy új korban, de a lényeg ugyanaz: a kormányzat szemet vetett a társaság pénzére, majd addig csűrte és csavarta a szálakat, míg végül egy tollvonással, egy törvénnyel megváltoztatta az addigi rendet és hopp... Bobból, aki a saját életét akarta élni, ha feleszmél, most Bob, a társadalom szolgája lett.

Nekem nagyon tetszett a kötetnek ez az első része, a felvezetés, Bob gondolatai és reakciói, ahogy megpróbálja kezelni ezt az egész helyzetet. Ha nem olyan a személyisége, amilyennek megismertük - ami a korábbi életében bizonyos szempontból kissé különcnek is volt tekinthető -, akkor bizony nincs folytatása a történetnek. Ennek az okát elég jól meg is magyarázza a szerző. Itt világosodott meg bennem, hogy mi a különbség a replikánsok és a robotok mesterséges intelligenciája között - irulok és pirulok, mert ez nekem eddig kimaradt, viszont most már a helyén van minden.

Bob "élete" könnyen fordulhatna unalomba, de mivel mindent az ő szemszögéből látunk és éppen ezért együtt fedezzük fel ezt az új és megváltozott világot, az események inkább tűnnek érdekesnek, mint egysíkúnak és monotonnak. Pedig alapból semmi különlegeset nem tartalmaznak az oldalak, a fejezetek, csak azt mesélik el, hogy mit érez Bob és hogyan próbál megfelelni a kihívásoknak. Ez azonban csak a regény kisebbik fele, a közel száz oldalt kitevő első rész - az igazi kalandok a kötet második részében olvashatóak.

Bob egy MI, és a regény második részében ez a korábbinál sokkal erősebben érződik, hiszen itt nyer értelmet a Bobiverzum sorozatcím, valamint a kicsit humorosra, de mindenképpen sokat sejtetőre sikeredett "MI, Bob". Mert ez a kötet nem más, mint a mesterséges intelligenciaként az űrt átszelő és felderítő Bobok csapatának öszesített kalandja. És hogy mennyi lehetőség adódik a még ismeretlen és feltáratlan űrben és naprendszerekben? Ebből a szempontból nem tette túl magasra a lécet a szerző, mert a legalapvetőbb, az emberiséget jelenleg is foglalkoztató dolgokat veszi sorra: az eddig csak messziről figyelt csillagrendszerek felderítése, életre és az emberiség letelepedésére alkalmas bolygó keresése, idegen életformák felkutatása, terraformálás és így tovább. A technikai részek mellett morális kérdések is felmerültek, illetve olyan elméletek is felvetődtek, amelyek kapcsán újra eszembe jutottak Erich von Daniken könyvei és az abban leírtak, vagyis egy technikailag fejlettebb civilizáció evolúcióra gyakorolt hatása és ennek következményei.

Sok minden van ebben a történetben, de egyik sem kerül annyira mélyen kibontásra, hogy az ne lenne emészthető és szerencsére egyik téma sem ment véglegesen a szórakozás, illetve a szórakoztatás rovására. Mert úgy érzem, hogy ennek a könyvnek, ennek a történetnek nem a technikai lehetőségek legapróbb részletekig történő bemutatása a célja, hanem a lehetőségek felvillantása és ezzel együtt a szórakoztatás, a kikapcsolódás. Ezt támasztja alá a könnyed stílus, az egyes eszközök és folyamatok néhány mondatban elmagyarázott működése, majd ezt követően a használat természetesnek vétele, illetve a rengeteg Star Trek és egyéb filmes, kultúrális utalás, ami miatt olvasás közben állandóan ott motoszkált a fejemben, hogy filmet akarok nézni, Star Trek filmet akarok nézni.

Éppen a fentiek miatt gondolom úgy, hogy ez a mű inkább a könnyed, szórakoztató sci-fit kedvelőknek fog bejönni és nem a hard sf iránt komoly érdeklődést mutatóknak. De pont emiatt gondolom úgy, hogy ez a történet alkalmas arra, hogy a sci-fiben kevésbé jártasak, vagy éppen a műfajjal csak ismerkedők, afelé kacsingatók is bátran a kezükbe vehetik a kötetet, mert nem fogják megbánni. A szöveg stílusa gördülékeny, a poénok a helyükön vannak, a technikai részek nem megterhelőek és érthetőek, a kalandok pedig egymást követik.

Ugyan van néhány rész, ahol a szerző jól láthatóan beleszerelmesedett a saját elméletébe és sokkal több figyelmet fordított annak részletezésére, mint ami a regény dinamikájának szempontjából még elfogadhatónak bizonyult volna - a deltalakós rész volt számomra a regény mélypontja -, de ettől eltekintve a mű egészen élvezetesnek tekinthető - folytatásra pedig mindenképpen érdemes.

Engem nem zavart, mert hamar túltettem magam rajta és az eseményekre koncentráltam, de volt akit kifejezetten kiakasztott a sebesség és gyorsulás kérdésköre, a kifejezések nem megfelelő használata a szövegben. A vita során a magyar és az angol szöveg összehasonlításából kiderül, hogy a szerző határozottan tisztában volt a fizikai kifejezések jelentéstartalmával, a hiba a fordítás és szöveggondozás során került a rendszerbe. Mondhatni magyarra ferdítés történt - ismét. Ez utóbbi a kiadót tekintve jelent igen kellemetlen szituációt, részemről, olvasói élmény szempontjából kezelhetőnek érzem a dolgot.  Volt ami fölött azonban már én sem tudtam morgás és fejcsóválás nélkül elmenni és ez a "hangyateni" kifejezés, amely így értelmetlennek tűnik, de a szövegkörnyezetből azért kiderül, hogy ez mi akar lenni és innentől viszont már nagyon gáz az egész. Sajnos borító terén is kifejezetten rontott a történet megjelenésén a hazai beavatkozás, az eredeti sokkal jobban illeszkedik a beltartalomhoz.

Bár kicsit fáj a szívem a történetért, hogy nem lett profibb - eredetiben is lehetett volna még dolgozni rajta, a magyar belepiszkálás pedig csak csökkentette a szintet -, de attól ez még egy jó és olvasásra érdemes sztori. Sci-fi kezdőknek és haladóknak is egyaránt ajánlott, ha pedig az ötlethalmazból megtetszett valami, akkor van hol utánanézni, hogy abban a témakörben milyen írások születtek és bátran lehet a következő kötet után nyúlni. Ahogy egyébként a Bobok kalandjainak is lesz folytatása, aminek azért örülök, mert engem meg igazán az érdekel, ahová a kötet végére sikerült eljutnunk. Szóval részemről tágulhat tovább a Bobiverzum.



 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons