Könyvek erdeje

Ha eltévedtél a könyvek rengetegében, akkor segítek benne eligazodni.

2017. március 22., szerda

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Ha van valaki, aki kedveli - sőt inkább imádja - Dennis Lehane regényeit, akkor az bizony én vagyok. Nem is volt kérdés, hogy a több évnyi kihagyást követően megjelenő legújabb kötetre azonnal le kellett adni az előrendelést, amint erre csak lehetőség adódott és az olvasás sem váratott sokat magára a kézhez vételt követően. Bár tény, hogy a korszak és a téma nem a kedvencem, de Lehane korábbi regényeinek témája sem éppen a zsánerem, a szerzőnek mégis sikerült maradéktalanul elvarázsolnia. Szóval minden fenntartásom és előzetes félelmem ellenére is ment az előrendelés és végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás a megjelenésig és a csomag átvételéig.

Értékelés: 4 pont a 10-ből
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017.
Terjedelem: 375 oldal
Borító ár: 3.680,- Ft
A mű eredeti címe: Live by Night
Fordította: Orosz Anna
Műfaj: krimi, gengszter sztori
A regény alapötlete - annak ellenére, hogy nem kedvelem a korszakot, amiben játszódik - nagyon tetszett. A sztori főhőse Boston rendőrkapitányának fia, aki tolvajként keresi meg a napi betevőt, illetve a napi elverni valót - főleg mivel a hozzáállása szerint, amilyen könnyen jön a pénz, olyan könnyen is megy. Csakhogy ifjú rablónk az egyik akciónál szemet vet egy fehércselédre, akiről viszont kiderül, hogy a bostoni szervezett bűnözés fejének szeretője. Joe fiút még ez sem tántorítja el, nem bírja kordában tartani a hormonjait, ahogy egyébként a hölgyike sem, és szenvedélyes viszonyba bonyolódnak - persze az ügyben illetékes górénak ez egyáltalán nincs a kedvére. Mindezek mellett ifjú rablónk esze sem azon jár, amin kellene, ezért természetesen hibát hibára halmoz, ami pedig meghatározza életének további alakulását - természetesen annak törvénye kívüli oldalán.

A regény erősen, ám a kort és az életmódot figyelembe véve elég szokványosan indul: főhősünk lába éppen belekötött a betonba és várja további sorsát. Ezt követően a történet jó része visszaemlékezés, azoknak az eseményeknek az alakulása, amelyek miatt Joe eddig a pillanatig eljutott, ebbe a helyzetbe került. Később persze sikerül beérni a könyv eleji pillanatot és onnantól kezdve már a "jelenben" játszódnak az események.

Az a gondom - bár van egy másik is, de arról majd később -  ezzel a történettel, hogy nagyon untam. Az elejét mindennél jobban, ennek következményeként az első százötven oldalon mindennél lassabban sikerül csak átevickélnem. Aztán végre történt valami változás, Boston után jött a forró és fülledt dél, és mintha az események is felpörögtek volna, olvasmányosabbá vált a sztori. Egy darabig, mert aztán megint csak oda jutottunk, ahol az elején is voltunk.

Semmi, de semmi olyan dolgot nem tartalmazott a történet, amely ne lett volna előre kiszámítható és ne következett volna egyik eseményből a másik. És itt a másik legnagyobb problémám: olyan, mintha ezt a regényt nem is Lehane írta volna, hanem valaki teljesen más ember, akinek sokkal egysíkúbb a fantáziája. Erre mondtam azt már az elejétől fogva az ismerőseimnek. hogy "nyomokban Lehane-t tartalmaz" - csak sajnos ez nekem nagyon, de nagyon kevésnek bizonyult.

Nem akarok igazságtalan lenni, vagyis ha nem Lehane írta volna ezt a történetet - vagy legalább el tudtam volna vonatkoztatni ettől a ténytől -, akkor teljesen élvezhető lett volna az, amit olvastam, mert alapvetően jól bemutatott eseményekről, illetve azok egyenes következményeiről van szó. Csak ez mind kevés, ha az ember lánya előtte már olvasott más könyvet a szerzőtől, akkor pedig végképp, ha imádja is azokat - közben pedig csodálkozik azon, hogy a magyar olvasóközösség viszont annyira nem. Aztán jön ez a tucatsztori, amelyben semmi újdonság sincs, a Lehane rajongók fanyalognak, a többiek meg, akik most ismerkednek - valószínűleg a film hatására - a szerzővel, teljesen pozitívan nyilatkoznak. Nos, ha ez kell ahhoz, hogy Lehane ismert legyen kis hazánkban és jól fogyjanak a magyarul megjelent írásai, akkor legyen így - főleg, ha ennek az a következménye, hogy jön majd az újabb Kenzie-Gennaro kötet.

Szóval nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem, Lehane rajongó számára, ez a regény egy hatalmas csalódás, mert semmit sem találtam meg benne abból, amiről olvasni szerettem volna. Bár tény, hogy a szerző hangulatteremtésben most is remekel, és Joe, valamint az apja kapcsolata is az elvártaknak megfelelően került bemutatásra, de minden más esetben hiányzott a szerzőre oly jellemző kifinomult finomság és megdöbbentő csavar.

Joe olyan egysíkú jellem, amennyire csak lehet. Leginkább egy rakás szerencsétlenségnek tűnt a szememben, aki végig bukdácsolja az egész történetet, néha pont sikerül a megfelelő helyekre tennie a lábát, máskor pedig - a legtöbb esetben - irányítják a lépteit. Hogy mitől zseni? Mert bizony annak van beállítva. De nekem fogalmam sincs róla, hogy miért kellene így tekintenem rá. Inkább szerencsefia - ez a jelző jobban illik rá. Kifejezetten idegesítőnek és értelmetlennek találtam azt is, ahogy a szereplők folyamatosan a törvényen kívüli és a gengszter jelentésbeli - és életvitelbeli - különbségein morfondíroztak.

Hogyan lehetett volna jobb? Ha nem ennyire hosszú időszakot - közel másfél évtizedet - ölel fel a sztori. Ha a főhősünk nem egy reménytelen hősszerelmes, ha nem csak egy bizonyos testrészével gondolkodott volna a lényeges helyzetekben. Ha valamivel érdekesebb és mozgalmasabb a sztori. Ha akad benne némi csavar. Ha erősebb és nem ennyire sok problémára kitérő a társadalomkritika. És így tovább: ha... és ha... és megint csak ha...

Végigküzdöttem magam a több száz oldalon, mert reménykedtem benne, hogy a végén majd részem lesz valami olyan csattanóban, amitől visszanyerem a hitemet és minden a helyére kerül, de ez a teljesen átlagos sztori még ettől is megfosztott, és helyette egy teljesen átlagos, előre kiszámítható befejezést kaptam. Vagyis minden tekintetben hatalmas csalódás volt ez a regény a számomra. Olyannyira, hogy nem is akarom a polcomon látni - még akkor sem, ha az egyik kedvenc szerzőm írta. Végtelenül csalódott vagyok és nagyon szomorú.


2017. március 18., szombat

J. A. Redmerski: Megölni Sarait (Gyilkosok társaságában 1.)

Ha valaki olvasta a szerző magyarul megjelent regényeit, akkor már az első oldalakon rá fog ismerni a stílusára: különleges hangulatot teremtő képességére, lassúnak tűnő, de mégis élvezetes, a figyelmet végig lekötő elbeszélésére. Ha nem tudtam volna, hogy J. A. Redmerski írta ezt a könyvet, akkor is ő lett volna az első tippem, akit megneveztem volna. Ezzel azonban minden hasonlóságot felsoroltam, mert ez a regény nem A soha határa és nem is annak folytatása, hanem valami egészen más. Már a fülszöveg is azt sugallja, hogy ez a kötet sötétebb és kegyetlenebb, mint a már megismert írások, azonban meglengeti némi romantikus hangulat lehetőségét is. Nos, akkor most érkezzen a fekete leves...
Értékelés: 9/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rázós könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 357 oldal
Fordította: Szurej Orsolya
Borító ár: 3.299,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe: Killing Sarai
Sorozat: Gyilkosok társaságában
Folytatás:
2.) Reviving Izabel
3.) The Swan and the Jackal
4.) Seeds of Iniquity
5.) The Black Wolf
6.) Behind the Hands That Kill
Kategória: krimi
Ez a kötet minden, csak éppen nem romantikus történet, ahogy a rázós besorolás és a 18+ jelölés sem azt jelenti, hogy a regény hemzseg az erotikus jelentektől. Bár tény, hogy a bilincs, a kötél és a szexualitás fontos szerepet játszik a történetben, de nem abban a formában, amit a pikáns jelenetekkel és domináns pasikkal teli könyveken edződött olvasó esetleg elvárhatna az előzmények és a fülszöveg ismeretében.

Még  jó, hogy nem voltak ilyen elvárásaim, még jó, hogy krimiként, bérgyilkosos sztoriként vettem a kezembe a könyvet, nem pedig romantika esélyes olvasmányként. Igen, kijár a regénynek a rázós jelző és a korhatáros besorolás, mert ez a kötet hangulatában nagyon sötét, történetében kegyetlen, bőven tartalmaz érzelmileg megrázó részeket, a főhőseink útját pedig végig hullák szegélyezik. Sikerült megteremtenem a kellő hangulatot? Akkor nézzük a részleteket...

Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor szemet vetett rá egy drogbáró, majd az anyjával együtt Mexikóba költöztette őket. A lány kilenc éve nem tette ki a lábát a telepről, a dúsgazdag drogbáró minden nap használja a testét, de az akaratát nem tudta megtörni: a lány a túlélésre játszik, az esze egyfolytában a szökésen jár. Sarai sok mindent átélt a kilenc év alatt, sok halált látott a telepen, ahol a mindennapok terhe alatt akaratlanul is megedződött a lelke. Minden nehézsége ellenére azonban még mindig jobb helyzetben van, mint a többi lány, mert ő a főnök kedvence, legbecsesebb tulajdona, akinek különleges bánásmód jár. Egy nap azonban egy amerikai érkezik a telepre, akinek felbukkanásában Sarai meglátja a lehetőséget a szökésre: mindent kockára téve elbújik az idegen kocsijában és ezzel kezdetét veszi a lány és a titokzatos bérgyilkos közös kalandja.

Bármit is fogalmaztál meg magadban ezzel a regénnyel szemben elvárásként, azt nyugodtan verd ki a fejedből, mert biztosan nem azt fogja adni, amire számítottál. A történet alaphangulata nagyon sötét, ebben a világban a tulajdon és a hatalom minden, az emberélet viszont semmit sem ér - a nőké pedig még annyit sem. Sarai sem hiszi, hogy könnyedén szabadulhat a fogságból, de amit menekülés közben átél, arra ő maga sem számított: remélte, hogy a titokzatos férfival átjuthat a határon, helyette viszont az egymással szemben álló felek közötti, a korábbinál sokkal nagyobb tétű játszmában lett belőle az alku tárgya.

A fizikai távolság egy dolog, az évek alatt átéltek lelki feldolgozása pedig egy másik, és ebben az utóbbi csatába Sarai eleve vesztes pozícióból indult: fiatal és befolyásolható időszakában került a telepre, kegyetlen emberek közé és túl sok halált látott, miközben nem volt lehetősége normális szocializációra. Pont ezek miatt Sarai teljesen másként tekint a világra, mint egy normális körülmények között felnőtt ember és a legtöbb helyzetben másként is reagál.

Ha már az egyéb körülményeknél tartunk, akkor meg kell jegyeznem, hogy ebből a szempontból Viktor, a telepre érkező férfi sem egyszerű eset, mivel ő maga is egy kegyetlen és számító világ áldozata. Csak úgy válhat valakiből kegyetlen és hidegvérű bérgyilkos, ha maga is megtapasztalja az embertelen körülményeket, ez pedig kétségtelenül nyomot hagy a lelki világán - leginkább a többi emberbe vetett bizalom, illetve ennek képessége látja ennek kárát.

És Viktor mégis meglát valamit a kéretlenül nyakára akaszkodott nőben, akit először - ha már így adódott - csak a feladata végrehajtása érdekében akar felhasználni, viszont a későbbiekben sem hagy magára - ennek okára viszont nem kifejezetten tud magyarázatot adni. Tény, hogy bármerre is jár a párosunk, azt az utat friss halottak szegélyezik, a menekülésük sok körültekintést és még több vakmerőséget igényel, illetve számos veszélyes helyzetet eredményez.

Viktor titokzatos, keveset beszél, a múltja pedig eléggé rejtélyes. Van a személyiségében valami, ami akaratlanul is hatással van a vele kapcsolatba kerülőkre, illetve az olvasóra is. Higgadtsága, kegyetlen, ugyanakkor mégis elvekkel teli gondolkodása és életvitele kíváncsivá teszi azt, aki csak egy pillanatra is, de bepillanthat a páncélja mögé. Végig érezni, hogy a higgadtság és a profizmus felszíne alatt kitörni készülő szenvedély forrong, a túlélés érdekében pedig a férfi bármire képes.

A bonyolult lelki folyamatok és a rejtélyek mellett azonban ez a regény egy mozgalmas, fegyveres összecsapásokkal és kivégzésekkel teli történet, ahol mindenki élete veszélyben forog, ahol senkiben sem bízhatsz meg teljes mértékben, az információ pedig hihetetlen hatalmat jelent. Ennél már csak a gyors és higgadt cselekvés érhet többet - a legtöbb esetben magát az életet.

Az eseményeket váltott fejezetekben ismerhettem meg, döntő többségében Sarai szemszögéből, viszont néhány jelentős helyzetben Viktor is megnyilvánul, az ő gondolatai is bemutatásra kerülnek. A váltott szemszög nagyon jót tett a történetnek: kellő feszültséggel, titokkal ruházta fel az eseményeket és pont annyi információt tartalmazott, ami miatt magasba szökött az érdeklődési szintmutatóm.

A végén mindenképpen ki kell térni a pikáns helyzetekre, amelyből mindössze két jelenet jutott a regénybe, azzal is a vége felé találkozhatunk össze és bár eléggé szenvedélyesre sikerültek, azért - bármilyen ellentmondásosnak is tűnik - a visszafogottság sem áll messze tőlük. Bár szerves részét képezik a történetnek, nem ezek jelentik a sztori alappillérét, éppen csak annyi az egész, hogy normál és elvárt módon kezelhető legyen a két szereplő között kialakult vonzódás és feszültség. Éppen ezért mindkét nem képviselői számára élvezetes és emlékezetes olvasmányként szolgálhatnak a kötet eseményei.

Folytatás? Mindenképp. Jó a stílus, érdekes az alapsztori, az alapok lefektetésre kerültek. Sarai és Viktor véletlen találkozása, a közösen átélt események elindítottak valamit, aminek a kimenetére nagyon kíváncsi vagyok. Bőven van annyi lehetőség történetben, hogy a folytatás mozgalmasra, érdekesre, és esetleg szenvedélyesre sikeredjen. Különleges élményben volt részem, örülök, hogy a részerese lehettem.


2017. március 10., péntek

Jack Campbell: Rendíthetetlen (Az elveszett flotta 1.)

Mindig is kedveltem a sci-fit, mert érdekeltek a jövő technikai megoldásai, illetve az, amelyekről a mai ember úgy gondolja, hogy azok lehetnek majd. Mindenképpen érdekes, hogy egyáltalán mit is kezd magával az emberiség a jövőben - ha máshogy nem, akkor elképzelés szintjén. De ennek ellenére is kevés sci-fi írást olvastam, mert nem egyszer kevésnek bizonyult a türelmem, valamint - szégyen vagy nem szégyen - a felfogó képességem a bonyolult technikai, összetettebb kvantumfizikai és űrkutatáshoz kapcsolódó leírásokhoz. Persze miután egy-két ilyen magasröptű műbe beletört a bicskám, óvatosabban nyúltam a kategória többi kötete után és inkább fantasy regényekkel vigasztaltam magam. Egészen addig így zajlott ez, amíg az utamba nem került Mysterious Universe sorozat néhány regénye, illetve John Scalzi jó néhány írásaés felfedeztem, hogy létezik sci-fi regény a műfaj könnyedebb és szórakoztatóbb oldalán is - vagyis azon a térfélen, ahol én magam is sokkal szívesebben tartózkodom. Ezt követően már ezzel a tudással felvértezve válogattam a kiadványok között és bár mai napig mellényúlok néha, most már azért jobban meg tudom ítélni, hogy mi való nekem a kínálatból - főleg, ha inkább szórakozni vágyom és nem az egyébként - napi munka által - erősen igénybe vett szürkeállományom további kínzására. Így került képbe nálam Az elveszett flotta című sorozat nyitó kötete is, és elégedett vagyok magammal, mert nagyon jól, az igényeimnek megfelelően választottam olvasmányt.

Értékelés: 9/10
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadói sorozat: GABO SFF
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 354 oldal
Borító ár: 2.990,- Ft
A mű eredeti címe: Dauntless
Fordította: Tamás Gábor
Sorozat: Az elveszett flotta
Folytatás:
2.) Vakmerő
3.) Courageous
4.) Valiant
5.) Relentless
6.) Victorious
Műfaj: sci-fi, katonai sci-fi, űropera
A Szövetség és a Szindikátusi világok már egy évszázada állnak háborúban egymással. Úgy néz ki, hogy most talán sikerül pontot tenni az űrbeli százéves háború végére, mert a Szövetség flottája csapdába esett az ellenséges terület szívében. A flotta zászlóshajója a Rendíthetetlen, amelynek legénysége egy nem várt taggal bővült, az évszázados hibernációjából felébresztett Geary kapitánnyal. John "Black Jack" Geary egy igazi legenda, akinek hőstetteit minden kadét ismeri. Amikor a Szindikátusi világok csapdája bezárul és a flotta irányítása az ő kezébe kerül, meg kell mutatnia, hogy képes átvenni a vezetést és megmenteni a flottát. Mindezek mellett meg kell küzdenie a saját személyét övező legendával, vagy ha ez másként nem megy, akkor el kell azt fogadnia.

Ez a regény nálam nagyon betalált! Már az első fejezetével is képes volt megragadni a figyelmem, hatással volt rám a hangulata és ez így maradt egészen a legutolsó oldalig. Elmerültem a végtelen űrben, az élvezetes és mozgalmas kalandban, a legendás kapitány cselekedeteiben, és az aktuális problémák megoldására irányuló ötleteinek megvalósításában. 

Nem mondom, hogy nem látom a regény esetleges gyengeségeit és hibáit, de elfogadom őket és hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni mindahányat, amennyit csak felfedeztem, mert a történet képes volt arra, amire csak nagyon kevés: kikapcsolta a külvilágot. Olvasás közben egyszerűen elvesztem az űrben, együtt bolyongtam, utazzam és csatáztam a flottával és nagyon élveztem a kalandot.

Jack Campbell hihetetlenül jól adja vissza a saját korából kiszakadt és új korba keveredett ember érzéseit, ezért könnyedén a kapitány helyébe tudtam képzelni magam, átéreztem a kétségeit, a távolságtartását és az esetenként felbukkanó kétségbeesését. No, és persze ott van a saját magát övező legenda, amivel szembe kell néznie és meg kell küzdenie, ez aztán bárkiből kihozná a szarkasztikus énjét.

Hihetetlenül tetszettek a leírások, amelyek egyáltalán nem feküdték meg a gyomromat a töménységükkel, ugyanakkor rendkívül jól tudták ábrázolni az űr végtelenségét és érzékeltetni azt, hogy miben is különbözik az űrben vívott csata a földitől. Olvastam már más regényben is űrcsatákról, de egyik esetben sem éreztem ennyire átélhetőnek és a bonyolultsága ellenére is könnyedén élvezhetőnek az egészet. Nem kellett agyalnom azon, hogy mi és hogyan működik, mert érthető és hihető magyarázatot kaptam mindenre, elfogadtam azt, hogy a leírtak működnek és csak élveztem az akciókat. Amelyek azért nem nevezhetők szimpla összecsapásoknak, hiszen általában 0,1-es fénysebesség mellett került rá sor: ez a sebesség az űrben létező távolságokat figyelembe véve kevés, közelharcnál azonban iszonyatosan nagy. Éppen ezért éreztem azt, hogy a regény eseményei egyszerre ugyanazon felvétel lassított és gyorsított lejátszásának váltakozásai. 
"Egy dolgot minden matróz hamar megtanul, mégpedig azt, hogy az űrben semmi nincs, ami emberi. Embertelen a puszta mérete, az üressége, a halál, ami ott van benne mindenütt (...)"
Tetszettek a stratégiai lépések, a valós idejű képek késése miatti időeltolódások, a relativisztikus torzítások és azok figyelembe vétele egy akció során, egy csata eseményeit befolyásoló hatása. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején, amikor a Végjátékot olvastam és bizony azt is legalább annyira élveztem, mint most ezt a regényt. Felmerül a kérdés, hogy ebből miért nem készítettek még filmet? Pedig kifejezetten jó alapanyagot jelentene a történet, mozgalom és látványvilág, valamint a főhős lelki vívódásának szempontjából is.

Száz év nagy idő és mégis milyen kevés, ha közben még nem sikerült befejezni azt a háborút, amelynek kezdeti, az eseményeket kirobbantó konfliktusára már senki sem emlékszik. A technika fejlődött, de nem annyira - az embereket lefoglalta a folyamatban lévő háború -, hogy a változás Geary kapitány számára ne legyen követhető. Ami viszont nem fogható fel ép ésszel, az a hadsereg működésében bekövetkező változás, ahol az évszázados összecsapás jelentős változásokat okozott: személyi, tapasztalati, stratégia és irányítástechnikai szempontból is. 

John Geary-nek ezzel is meg kell küzdenie és ennek része a saját múltbeli tette is, vagyis hogy annak idején a saját élete kockáztatásával sikeresen feltartóztatta a Szindikátusi világok flottáját - pedig tulajdonképpen csak azt tette, amit abban a helyzetben meg kellett tennie és amire kiképezték. A stratégiai tudás elvesztése egy részről még hihetetlennek tűnik, más részről viszont sajnálatos módon pont ezt a szituációt - a szakma elcsökevényesedését és a szakmai tudás eltűnését - élem át a munkahelyemen, szóval könnyedén el tudom képzelni a helyzetet. Ugyanis hiába van valaminek írásos vagy digitális nyoma, ha nem jut elegendő idő a megfelelő kiképzésre, a múltbeli információk áttanulmányozására, amikor mindenki leginkább ágyútöltelék szerepet tölt be, akkor ebben a  - nyersanyag és személyi állomány szempontjából is hiányban szenvedő - korban könnyedén elsikkad a tudás és megbomlik a fegyelem. Ördögi kör ez, amiből úgy néz ki, hogy elég nehéz kitörni.

A regény egy terjedelmes sorozat első kötete és a cselekménye is ehhez igazodik, minden tekintetben egy hosszú út elején járunk: a flotta még csak elindult hazafelé, Geary kapitány pedig éppen csak elkezdte ráncba szedni a hajóit és meggyőzni azok parancsnokait a tettei és döntései okairól. A csaták mellett a morális és lélektani hadviselés leiratait élveztem a leginkább, ahogy Geary kapitány saját magával és flottájának egyes parancsnokaival csatázik, megoldja a felmerülő problémákat, technikai és stratégiai nehézségeket.

Szóval nekem ez nagyon tetszett, jól szórakoztam, kellő mértékben izgultam és ámultam, élveztem minden egyes sorát - teljességgel beszippantott a történet. Várom a sorozat folytatásait, amelyek közül a második rész még teljesen friss megjelenésnek tekinthető - hamarosan sorra is kerül majd az olvasásban -, a harmadik kötet magyar nyelvű kiadását pedig még ebben az évben ígérte a kiadó.



2017. március 6., hétfő

Gail Carriger: Heartless - Szívtelen (Napernyő protektorátus 4.)

Gail Carriger stílusa és karakterei továbbra is egyediek és utánozhatatlanok, ez tény. Ahogy az is, hogy minden egyes alkalommal könnyed olvasmányként veszem kezembe a sorozat újabb, még olvasásra váró kötetét, aztán persze eszembe jut, hogy ez nem pont az a limonádé, aminek elsőre kinéz. Az eseményeket nézve tényleg szórakoztató történetnek tekinthető, de nyelvezet szempontjából már korántsem tűnik annak: a Viktoriánus-kor nyakatekert, udvariaskodási formákkal teletűzdelt mondatai nem éppen könnyedén olvashatóak. Bárhogyan is legyen, értékelni kell Carriger stílusát, mert a regényei nyelvezete korhű, az alapötlet egyszerűen fantasztikus, a kapott élmény pedig - mindeddig - utánozhatatlan és biztosan maradandó.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Arany pöttyös
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 384 oldal
Borító ár: 3.299,- Ft
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Sorozat: Napernyő protektorátus
A mű eredeti címe: Heartless
Előzmény:
1.) Souless - Lélektelen
2.) Changeless - Változatlan
3.) Blameless - Szégyentelen
Folytatás:
5.) Timeless
Kategória: steampunk, urban fantasy,
paranormális
Lady Alexia Maccon pont ugyanolyan, amilyennek korábban is megismertem: felvágott nyelvű, öntudatos és különleges nőszemély. Hősnőnk korábbi vehemenciáját éppen csak visszafogja a sokat emlegetett gyermekteher - tekintve, hogy Alexia nyolc hónapos terhes -, azonban nem akadályozza meg abban, hogy ha szükséges, akkor megvédje magát, illetve végére járjon az éppen aktuális ügynek. Márpedig ügy az van. Nem is egy. Egyrészt a vámpírok továbbra is meg akarják ölni, mert a hasában növekvő gyermek a legendájuk szerint veszélyes lesz minden természetfeletti számára. Mindenképpen megoldást kell találni erre a problémára. Másrészt nem csak Alexia van veszélyben, hanem a királynő is - legalábbis egy kísértet figyelmeztetése szerint. Mindezt tetézi, hogy Alexia húga csatlakozott a szüfrazsett mozgalomhoz, Madame Lefoux pedig a legújabb találmányának megvalósítására fordítja minden idejét - bár ez utóbbiban semmi meglepő sincs.

Mozgalmas rész volt ez is, bár nem minden fejezete tűnt annak - szóval olyan felemás érzésem van. Mert egy részről rengeteg minden történik, Alexia hol ide, hol oda szalad, védi az életét és a rejtélyt üldözi, Lord Maccon pedig őt üldözi és próbálná a helyén és biztonságban tartani. Más részről pedig hosszú oldalakon keresztül értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyeket teljességgel fölöslegesnek éreztem, pl.: annak a látszatnak a fenntartása, hogy Lord és Lady Maccon nem Lord Akeldama gardrób szekrényében, hanem a saját házukban laknak. Az ötlet jó és vicces, és annyira jellemző Alexia életére az egész helyzet, de akkor is kicsit fárasztónak éreztem az ezzel kapcsolatos bonyodalmat. Ahogy Lord Akeldama mézes-mázos beszédéből és becézgetéséből is mintha több jutott volna ebbe a regénybe, mint a korábbiakba - vagy csak én viseltem ezt most kissé nehezebben.

Persze a regény még ettől nagyon jó, a stílus továbbra is utánozhatatlan, de most mintha kissé átláthatatlanabb lett volna az ok-okozati kapcsolat, ami alapvetően nem baj, csak néha már a gondban voltam a sok szereplővel és a rohangászásokkal. Meg persze azzal, hogy Alexia még akkor sem bír megülni a turnűrös fenekén, amikor pedig nagyon kellene, hogy nyugton maradjon. Főszereplőnk minden korábbinál veszélyesebb helyzetekbe bekeveredik és teszi mindezt a nyolc hónapos gyermekteherrel.

Viszont a történet jó, mert a szerző képes a körülményes és udvarias beszélgetés mögé rejteni a tényeket, így tutira nem jön rá senki az összefüggésekre, hanem az olvasó csak hagyja magát sodorni az árral és elfogadja, hogy majd lesz valahogy, majd kilyukadunk valahová, majd kiderülnek a háttérben megbújó okok és kapcsolatok. És bizony ez így is lesz, csak ki kell várni. Bár mintha Alexia a szokásosnál lassabban venné észre az összefüggéseket. No igen, erre is akad magyarázat: terhes, és egyszerre kell háziasszonyi és lélekőri feladatainak megfelelnie. A végeredmény? Az bizony parádésra sikeredett: egy részről ott van Woolsey, aztán a gyermekteher és különleges képessége, nos és az, hogy már London sem a régi - mármint ami a területek hatalmi felosztását illeti.

Alexiát kissé soknak találtam, Lord Maccont, Lyall professzort továbbra is imádtam, Floote tipikus komornyik viselkedése fantasztikus volt. Viszont Lord Akeldama korábbi és mostani dolgozóinak nevével azonban nagy bajban voltam - ez utóbbit annak a számlájára írom, hogy elég nagy időközökkel olvastam az egyes részeket.

Nehezményezem a sorozat köteteinek lassú megjelenését, illetve azt, hogy ez a borító eltér a többitől, valamint túlságosan is csicsásra sikerült azzal a díszítősornyi arany polippal a lap alján. Tudom, hogy sokan megkritizálták a kiadót azért, amiért az eredeti címek feltűnő helyet foglalnak el a borítón, míg a magyar alig látszik, de akkor sem egy sorozat közepén kellett volna koncepciót váltani - főleg nem indokolatlanul túldíszíteni az egészet. De a lényeg, a történet belül van és az mindenképpen olvasásra érdemes. Bár tény, hogy nálam - talán az újdonság varázsának köszönhetően - továbbra is az első kötet viszi a prímet.

Mindazonáltal remélem, hogy az ötödik részre - amelynek lapjai a jelenlegi kötet befejezését tekintve igen érdekes helyzeteket rejtegethetnek - nem kell majd három évet várni. Ha megjelenik, és ezzel lezáródik a sorozat, akkor véleményem szerint érdemes lesz majd egyben, vagy kis kihagyásokkal újraolvasni az egyes köteteit.



2017. március 2., csütörtök

Várólista - 2017. február

Kicsit - vagy inkább nagyon - izgulok a magyar könyvkiadás és a kiadók helyzete miatt, mert a mostanában felbukkant és főcímet is maguknak követelő hírek nem túl biztatóak. Ugye mindenki tudja, hogy mire gondolok? Igen, az Alexandra birodalom körülötti cirkuszra és mindarra, amit ez eredményezett eddig és amilyen károkat okozhat még a továbbiakban. Az év eleji terveket még nem befolyásolták a most zajló események, a februári megjelenésekre nem lehet panasz. Ugyanakkor az már látszik, hogy a későbbi tervekre, megjelenésekre biztosan kihatással lesz az, ami most még bizonytalanságban tart mindenkit. De az még a jövő, most nézzük inkább azt, hogy mi történt februárban, mire csillant fel a szemem a friss kínálatot látva.

Az Agave Könyvek most is tartotta magát a korábban bejelentett terveihez. Az pedig külön öröm, hogy számomra is nagyon figyelemfelkeltő könyveket hozott el a magyar olvasóknak a kiadó.
Neil Gaiman az a szerző, akinek vagy sikerül elvarázsolnia az írásával, vagy éppen bőven hagy bennem hiányérzetet az olvasott mű, de tény, hogy alig egy-két magyarul megjelent kötete hiányzik csak a polcomról. Most pedig oda kerülhetett a többi mellé az Északi mitológia is, ami mitológiai átdolgozásokat tartalmaz - feltételezhetően és az eddigi vélemények szerint Gaiman módra.
Robert Jackson Bennett Pengék városa című regénye az Isteni városok sorozat második darabja és megint fantasztikus lett a borítója. Sok mindent nem tudok mondani sem a szerzőről, sem pedig a kötetről, mert még meg kell ismerkednünk egymással. Ugyanakkor megbízható források szerint jónak ígérkezik a sorozat.


A Fumax Kiadó egy újabb fantasysorozatba kezdett bele, amely fantasztikus borítóval és kemény kötéses kiadásban jelent meg. Sebastien de Castell nem csak a szereplői kezébe adott kardot, de ő maga is ügyesen és lelkesen kalimpál mindenféle hosszú pengékkel. Éppen ezért Az áruló pengéje című regény mindenképpen érdekesnek, illetve kardozós jelenetek szempontjából hitelesnek ígérkezik. A kötet az Öregkabátosok sorozat első része.
Jack Campbell gondolt egy merészet, száz évre elaltatta a főszereplőjét, nemzeti hőst, a fiatalok számára bálványt kreált belőle, majd felébresztette a hibernációjából, hatalmat adott a kezébe és egy vesztes helyzet közepébe helyezte. Imádtam az első részt. És végre itt a második, a Vakmerő, amely Az elveszett flotta sorozat következő része. A borítója fantasztikus és a történet is tutira az lesz, már alig várom, hogy elmerüljek a kaland folytatásában. A regény a GABO Kiadó gondozásában, az SFF kiadói sorozat részeként jelent meg. Jó hír, hogy elvileg még az éven várható a harmadik kötet is.
Imádtam V. E. Schwab magyarul korábban megjelent regényeinek hangulatát és már nagyon vártam a szerző újabb regényét. Az Egy sötétebb mágia története Londonban játszódik, illetve Szürke Londonban, ahol nincs mágia, valamint a Vörös Londonban, ahol viszont létezik a mágia. A két London között az utazók tudnak csak közlekedni, a regény főhőse az utolsó ilyen varázslók egyike. A könyvet a Ventus Libro Kiadó hozta el a magyar olvasóknak.

Mindig is kedveltem a kirmit és a thrillert, de mostanában kifejezetten rákaptam az olvasásukra. A Művelt Nép Könyvkiadó sokat ígér, de a teljesítéssel már vannak gondok. Rachel Abbott Aludj jól című regényének fülszövege közel fél évvel ezelőtt keltette fel a figyelmemet, a megjelenését pedig - ha jól emlékszem - októberre ígérte a kiadó. Cirka három-négy hónapos késéssel meg is jelent a könyv. Ezek után nagyon ajánlom, hogy a történet hozza azt a színvonalat, amit elvárok tőle. 
A XXI. Század Kiadó által gondozott kötetekből még nem olvasta semmit, de Sarah Pinborough Ne higgy a szemének! című regénye - és még egy, de arról, majd egy másik posztban teszek említést - nagyon felkeltette a figyelmem. Nagyon kedvelem azt, amikor senki sem az, aminek látszik - ez a kötet pont ezt ígéri, szóval kíváncsian fogom figyelni a regénnyel kapcsolatos véleményeket.



2017. február 26., vasárnap

Franck Thilliez: GATACA (Franck Sharko 4., E-szindróma 2.)

Franck Thilliez az a szerző, aki képes volt már az első magyarul olvasható könyvével is teljesen levenni a lábamról. Leginkább azért, mert mozgalmas és érdekes volt, meg persze nem utolsó sorban, de tagadhatatlanul érződött belőle a rengeteg kutatómunka - én pedig nagyon kedvelem az okos krimiket. Az előző kötet vége - a főszereplők magánéletének alakulása szempontjából - egyszerűen folytatásért kiáltott. Bár tény, hogy mindkét kötet önállóan is olvasható, mégis együtt adják a legnagyobb - és határozottan állítom, hogy leginkább felejthetetlen - élményt.

A szerző nagyon csalafinta, mert lényegében onnan folytatja a történetet, ahol az előző rész végén olyan bosszantóan és falvakaróan kínzóan félbehagyta azt, ugyanakkor mégis előreugrik valamennyit az időben, a felzaklató részletekre pedig csak később derül fény. A megrázó prológust követően egy évet ugrik előre a történet, így tűnnek fel újra a már ismert szereplők. Sem Sharko, sem pedig Lucie nem ugyanaz a személy már, mint annak idején - az a bizonyos nap a strandon örökre megváltoztatta az életüket.

Értékelés: 10*/10 (kedvenc lett)
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 516
Fordította: Bíró Péter
Borító ár: 3.490,- Ft
A mű eredeti címe: GATACA
Sorozat: Franck Sharko
Alsorozat: E-szindróma
Előzmény:
1.) El angel rojo (magyarul nem jelent meg)
2.) Deuils de miel (magyarul nem jelent meg)
3.) E-szindróma
Folytatás:
5.) Atom(ka)
Különálló történet: Pandémia
Műfaj: krimi, thriller
A főszereplők magánélete azonban csak a másodlagos szál, az elsődlegeset ismét a nyomozásnak szenteli a szerző. És méghozzá milyen nyomozásnak! Franck maga mögött hagyta a korábbi állását és visszament nyomozónak a párizsi rendőrséghez. A legújabb ügye egy fiatal nő halálának a kivizsgálása, akire meglehetősen furcsa körülmények között találtak rá: egy csimpánz támadás áldozata lett. A nyomok idővel persze mást mutatnak, azonban a kutató, Éva Louts halála ettől csak egyre rejtélyesebbé válik. Éva a doktori munkájában az emberiség fejlődését, azon belül is a lateralitás és az erőszak kapcsolatát kutatta, ezáltal kimutatta, hogy a bal kezes személyek száma a hódító törzseknél sokkal nagyobb arányt mutatott, mint a többi népcsoport esetében.

Éva a kutatómunkája részeként meglátogatta azokat a különösen erőszakos cselekmények miatt börtönben ülő elítélteket, akik balkezesek - így akad Grégory Carnot nyomára is, aki Lucie Henebelle kislányait rabolta el azon a bizonyos napon. Carnot azonban meghalt, saját maga tépte fel a nyaki ütőerét. A halála előtt szédülésre panaszkodott és furcsán viselkedett, mindezek mellett egy fordított, fejjel lefelé álló képet rajzolt a cellája falára. Sharko és Lucie - a végzetes nap eseményeit követően - egy év elteltével Grégory Carnot temetésén találkozik újra, sok minden megbeszélni valójuk van, azonban ahogy korábban is, a folyamatban lévő különleges nyomozás most is felkelti Lucie figyelmét.

Az ügy innentől kezdve Franck és Lucie közös nyomozásává válik, bár a nő közreműködését el kell titkolni. Lucie követi Éva korábbi útvonalát és így jut el az Alpokba, egy nem olyan régen felfedezett barlangba, ahol egy cro-magnoni ember által különös kegyetlenséggel lemészárolt Neander-völgyi család maradványaira bukkantak - meg egy fordított képre, amit a cro-magnoni ember a mészárlás végrehajtását követően festett a falra.

Thilliez ebben a regényében ugyanúgy az erőszakot, illetve annak eredetét helyezi a középpontba, ahogy tette azt az E-szindróma esetében is. A különbség mindössze annyi, hogy jelen esetben minden a genetika körül forog és elképesztő az, amit a szerző a téma köré épített és ahogy megcsavargatta a szálakat. Összekapcsolt egy harmincezer éves és egy napjainkban elkövetett gyilkosságot, megspékelte az egészet a génkutatással, a virológiával, némi antropológiával és az emberi természet kegyetlenségével.

Most sem tudok mást mondani, mint amit az előző kötet esetében: ez a történet zseniális. Talán csak annyival egészíteném ki az egészet, hogy ez a kötet még jobb, mint az előző, mert a cselekménye és az indítékok sokkal jobban átláthatók. Mégsem egyszerű követni a szerteszét futó és időnként összetalálkozó, majd véglegesen összefonódó szálakat, a rengeteg szereplőt és az egymástól térben, illetve időben távol lévő eseményeket.

Ismét csak megdöbbentő az, hogy egyes emberek mit meg nem tesznek az igazság kiderítéséért, míg másoknak semmi sem szent, hogy titokban tartsák az általuk elkövetett tetteket. A motiváció és az események hátterében megbúvó titok most is padlóra vágott. Még jobban, mint az E-szindróma esetében.

A regény ismét tele van tudományos magyarázatokkal, de ezek semmit sem vontak le annak élvezetéből, mert azok megint csak közérthetően és élvezetesen egészítik ki a történéseket a szövegben. Látszik és érződik az a rengeteg kutatómunka, amit a szerző ennek a kötetnek a történetébe  - is - beleölt. Lehet, hogy egy genetikus, egy virológus vagy egy antropológus előtt nem állná meg teljes mértékben a helyét az, amiről ebben a könyvben olvasni lehet, de nekem, laikusnak csodálatos és felejthetetlen élményt nyújtott, nem fedeztem fel benne logikai hibát.

Mindezek mellett a két főszereplő életének és kapcsolatának alakulása már csak hab a tortán, még jobban elmélyíti azt az érzést, hogy ez a regény minden tekintetben különleges és fantasztikus. Sharko szakmai akadályfutása, Lucie magánéletbeli válsága olyan mélységet ad az egyébként is összetett és csavaros történetnek, amelyre az előző kötet ismeretében ugyan már számítani lehetett, de még így is sikerült a szerzőnek meglepnie.

Száz szónak is egy a vége, Franck Thilliez olyan szerző, aki másodszor is tökéletesen lehengerelt és elvarázsolt az általa papírra vetett történettel. Ha lehet - és érdemes - ilyen igényt megfogalmazni, akkor még nagyon sok könyvet szeretnék olvasni magyarul az írótól, mert ezek után mindegyik kalandot, mindegyik hihetetlen nyomozást meg kell ismernem. Van némi mazochista hajlam bennem, mert én bizony szeretném, ha Thilliez úrnak sikerülne még jó néhányszor földhöz csapnia, teljes mértékben ledarálnia - és persze maradéktalanul elvarázsolnia.

Krimi és thriller rajongók, vagy azok, akik egyszerűen csak a jó könyveket kedvelik: olvassátok ezt a történetet - a teljesebb élmény érdekében pedig az előzményét is. Fantasztikus, igényes, érdekes és okos történet(ek).


2017. február 22., szerda

Neal Shusterman: Unwind - Bontásra ítélve (Unwind disztológia 1.)

Sokáig nem hittem benne, de aztán kénytelen voltam elfogadni a jelenséget: meghatározó az, hogy mikor és milyen lelki állapotban olvasok egy könyvet és persze az is, hogy mennyit olvastam már az adott kategória remekebb vagy kevésbé jól sikerült írásaiból. Erre a regényre ez hatványozottan igaz. Állítom mindezt azért, mert ha ezt a történetet az első disztopiák egyikeként olvasom, akkor tutira örök kedvencet avatok. Persze így is tetszett, de sajnos nem lett belőle kedvenc - nem volt megfelelő az időzítés, több okból sem.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Sötét örvény
Kiadás éve: 2015.
Terjedelem: 384 oldal
Fordította: Magocsa-Horváth Éva
Borító ár: 2.999,- Ft (puha borítós)
A mű eredeti címe: Unwind
Sorozat: Unwind disztologia
Folytatás:
2.) UnWholly
3.) UnSouled
4.) UnDivided
5.) UnBound
Kategória: disztópia, ifjúsági
Sok minden történt a múltban, ami kialakította a regényben olvasható társadalmi helyzetet, de mind közül a legmeghatározóbb az volt, hogy az orvostudomány transzplantációs technikája óriásit fejlődött, miközben nem állt rendelkezésre elegendő donor a szükséges műtétek - főként háborús sérülések kezelésének - végrehajtásához. Végül döntés születik: a társadalmi rendet és a törvényeket az igényekhez alakítják, a szükséges testrészeket, szerveket a fiatalok életének átalakításával érik el. Tizenhárom éves koráig a gyermek védett, ám tizenhárom és tizennyolc éves kora között bontásra ítélhető, majd a tizennyolcadik életévének betöltését követően az érintett személy újra biztonságban érezheti magát. Bárkivel megtörténhet, hogy bontásra ítélik: van, akit a születésétől fogva arra nevelnek, ők amolyan felajánlások, a tizedek; van, akiktől a rossz magaviseletük miatt akarnak megszabadulni a szüleik, és van, akire egyszerűen csak nem akar tovább pénzt fordítani az állam. Ebben a rendszerben él Connor, Risa és Lev is, akik teljesen különböző környezetből érkeznek, az életük mégis végérvényesen összekapcsolódik.

Fura egy világ ez, az tény. Fura egy helyzet az, amibe a regény elején sikerül belecsöppenni. Három fiatal, akikre ugyanaz a sors vár: szét akarják bontani őket. Ami igazán megdöbbentett az a bontáshoz kapcsolódó ideológia: akit szétbontanak az nem hal meg, hanem a részeiben él tovább - egyszerűen hátborzongató. Ahogy az is durva, hogy a bontások helyszínét átalakító táboroknak nevezik. Nem egyszer megfordult a fejemben olvasás közben, hogy ez a társadalom beteg, nagyon beteg. A társadalom másik hatalmas "vívmányát", a gólyázást szintén furcsának találtam és mint az látható volt, annyira maguk az emberek sem rajongtak érte, hogy más gyerekét nevelgessék. 

Mindezek mellett a regény nagyon mozgalmas, rögtön az elején az események - Connor menekülésének - közepébe csöppentem. Aztán Connor után Risa, majd Lev története is megelevenedik. A cselekmények fő mozgatója Connor, aki egyáltalán nem akarja, hogy szétbontsák, mert neki ez nem a további életet jelenti, hanem a halált - és alapból, józan paraszti ésszel gondolva, ez így is van. Mivel nem Connor az első - és nem is az utolsó -, aki elmenekül a bontás elől, ezért komoly hálózat alakult ki a szökött fiatalok elkapására és táborokba hurcolására. Nincs tehát könnyű helyzetben a három fiatal, a történet főszereplői.

Jót tett a regénynek, hogy mind a három fiatal külön fejezetet kap a saját nézőpontjának bemutatására és ezek váltogatásával - időnként és kiegészítésként egy idegen szemszög megmutatásával - halad előre a történet. Connor az izomerő a csapatban, Risa az ész, Lev pedig az álomvilágban élő - kissé agymosott -, aki végül igazi személyiségfejlődést képes bemutatni.

A szökés kifejezetten mozgalmasra sikerült, lekötött és érdekesnek is találtam, de ami igazán megfogott, azok Risa észrevételei voltak, ahogy megfigyelte az embereket és ahogy értelmezte a reakcióikat - okos kislány. A Temetőben történtek szintén a helyén voltak, hogy aztán az átalakító tábori események feltegyék a koronát az addig olvasottakra. De még így is képes meglepetést okozni és egy hatalmas pofont kiosztani a regény vége.

Sokáig nem tudtam megmagyarázni, hogy mi is a problémám, mert tetszett és lekötött, amit olvastam, de nem tudott beszippantani. Mivel mostanában nem vagyok kibékülve az ifjúsági szereplős regényekkel, ezért azt hittem,hogy ez a bajom, de végül rájöttem, hogy mégsem. Nem a regény cselekményével volt a problémám, mert az nagyon jó, hanem a világával és annak működésével, ott akadtam bőven ellentmondásokra. Ezek közül, illetve ezeken kívül csak az egyik, hogy felnőtteknek szól a regény, ellenben én - a sötét hangulata ellenére is - inkább ifjúságinak éreztem, mert a fiatalok talán kevésbé akadnak fent azokon a hibákon, amelyek a felnőttek szemét már nagyon bántják.

Alapvetően lekötött a történet, tényleg mozgalmasnak és jól összerakottnak éreztem, de mégis volt néhány dolog, ami kifejezetten zavart és ez az alapkoncepcióhoz, a szervátültetéshez kapcsolódott. Nem tudtam elfogadni, hogy a transzplantáció ilyen mértékű elterjedésével ez lett az egyetlen megoldásnak tekinthető - és valahogy mindenkivel teljesen kompatibilis - módszer, olyannyira, hogy teljesen háttérbe szorította a hagyományos gyógyászatot. Pedig az utóbbi valahogy egyszerűbbnek tűnik és ha az embernek lehet saját karja vagy más testrésze, akkor miért kerüljön a helyére valaki másé.

Nehezen értelmezhetőnek és éppen ezért megosztónak tartom ezt a regényt, amely egy részről könnyen olvasható, leköti a figyelmet, más résztől jócskán tele van hibával és helyenként még logikátlan dolgokkal is. Talán túl sok minden van ebben a történetben és túl elvont, beteg ahhoz, hogy teljesen átélhető legyen. Viszont tény, hogy nem is hagyományos tini disztópia, hanem helyette inkább egy sötét és véres kaland, amelyben az életed a tét. Sok minden történt ebben a kötetben, de sok minden másra kell még választ adnia a szerzőnek a folytatásban. Remélhetőleg lesz majd folytatás magyar nyelven is.


2017. február 18., szombat

James S. A. Corey: Abaddon kapuja (A Térség 3.)

A Kalibán háborúja olyan módon ért véget, amely mindenképpen folytatásért kiáltott és mivel semmi sem akadályozta meg, belekezdtem a nagyívű történet harmadik - az előzményekhez hasonlóan vaskos - kötetébe. Az előző rész nagyon magasra tette azt a bizonyos lécet, de azért reménykedtem benne, hogy a szerzőpáros képes lesz ismét elkápráztatni - aztán természetesen még egy párszor meg kell majd ismételniük ezt a mutatványt, ha a ténylegesen a kedvemre akarnak tenni, de ez legyen az ő gondjuk. Nem vagyok elégedetlen és telhetetlen, csak ha már ennyire jó alapokra építkeztek és ha már végtelen számú lehetőséget rejt magában a történet, akkor miért ne lehetnének nagyok az elvárásaim.

Értékelés: 8/10
Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2014.
Terjedelem: 524 oldal
Fordította: Galamb Zoltán
Borító ár: 3.995,- Ft
A mű eredeti címe: Abaddon's Gate
Sorozat: A Térség
Előzmény:
1.) Leviatán ébredése
2.) Kalibán háborúja
Folytatás:
4.) Cibola meghódítása
5.) Nemezis játékai
6.) Babílon's Ashes
Kategória: sci-fi, űropera
A Vénusz felhőtakarója alatt a protomolekula tovább fejlődött, a rendelkezésére álló biomassza felhasználásával olyasmit alkotott, amit korábban el sem tudott képzelni az emberiség. A folyamatot kutatóhajók tömege kísérte végig és próbálta megfejteni, így annak is számtalan szempár lett a tanúja, ahogy az idegen szervezet kiemelkedett a bolygó felhőrétege alól, majd villámgyorsan átszelve a Naprendszert, az Uránusz pályáján Gyűrűvé formálódott. A kutatóhajók ezúttal az Uránusz felé vették az útjukat, ahogy sok mindenki más is, aki hasznot, esetleg információt remélt az új "létesítménytől", vagy éppen tartott annak funkciójától. Egyetlen hajó van, amely a Gyűrűt messziről el akarja kerülni, ezt pedig a Rocinante, mert Holden mindennél jobban fél a protomolekulából lett "szerkezettől". Az élet azonban most is közbeszól, mert a legénység csak úgy szabadulhat ki a hirtelen összezáruló csapdából, ha elvisz egy forgatócsoportot a Gyűrűhöz. Persze a helyzet ennél sokkal összetettebb...

Mintha az előző kötet eseményei csak valami kitérőt írtak volna le, visszakanyarodunk az első rész történéseihez - minden tekintetben. A főszerepben ismét a protomolekula és Holden, valamint a csapata.

Már meg sem lepődtem, amikor a prológust követően - amely azért a további történések szempontjából lényeges információkat tartalmaz - ismét váltott nézőpontú történetmeséléssel találtam magam szemben. Holden megszokott szemszöge mellett ezúttal Anna, Melba és Bika fejezetei segítik az események megismerését. Ahogy az lenni szokott, a szerzőpáros olyan karakterek kezébe helyezte az események fonalát, akik személyiségükben, illetve motivációikban és céljaikban ennél jobban nem is különbözhettek volna egymástól.

Anna Volovodov tiszteletes kiemelkedő munkát végez a saját közösségében, végül pedig felkérik, hogy vegyen részt a Gyűrűhöz tervezett humanitárius küldetésben. Anna módszere különleges, a gondolkodása és a cselekvési kényszere téveszthetetlenül előrevetíti az eseményekben várható közreműködését: kiveszi majd a részét a problémák megoldásából. Ennek ellenére a személyisége nagyon távol állt tőlem és mindattól, amivel megkedveltethette volna magát velem. De sebaj, ilyen szereplők is kellenek és bizony el is férnek ebben a vaskos kötetben.
"Ha az emberiség képes lett volna rá, hogy megelégedjen azzal, ami adott, még ma is a fákon élne, és nyüveket enne egymás bundájából."
Természetesen a KBSZ is kiveszi a maga részét a Gyűrűhöz induló küldetésből, mert nem engedhetik ki a kezükből a nagy nehézségek árán eddig kivívott előnyöket és pozíciót. A korábbi Nauvoo, a hatalmas hajó, most már a KBSZ tulajdona, új neve pedig megfelel a termetének. A Behemót tehát a Gyűrűhöz indul és mivel ez a KBSZ küldetése, ezért a kapitány és a helyettese is övbéli. Carlos c de Baca, vagyis Bika, nem övbéliként csak a Biztonsági parancsnok tisztét töltheti be, mégis ő az, aki Fred Johnson megbízható embereként van jelen a hajón. Bika karaktere fantasztikus - bár tény, hogy kissé sablonos, mivel jelen esetben a hős archetípusát kapta feladatul -, de mégis az ő fejezeteit olvastam a legszívesebben.

A harmadik új nézőpontot Melba kapta, akiről már néhány oldal után kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát és Holden a legnagyobb ellensége. A mindezek hátterében álló ok megismerése sem várat magára sokáig, ahogy az is nyilvánvalóvá válik, hogy Melba egy elkényeztetett és elvakult személy, aki a fejébe vett valamit - sajnos ennek megvalósításához elegendő tőke is a rendelkezésére áll. Nem sokáig marad titok tehát, hogy ő áll minden Holden ellen irányuló támadás hátterében, a kérdés mindössze annyi, hogy miként védi ki rafinált támadásait a Roci kapitánya.

Mindeközben Holden és a csapata azt teszik, amit a túlélésük érdekében tenniük kell és persze, azt az utat követik, ami az események zűrzavarában lehetségesnek tűnik a számukra. A Gyűrű környezetében nagyobbnak és színesebbnek tűnik a népsűrűség, mint bárhol máshol a Naprendszerben, ezért elkerülhetetlen a félreértés és a galiba.
"(...) az embereknek egy idő után elapad az érzelmi energiájuk. Nem számít, hogy mennyire viharos a helyzet, vagy mennyire erőteljesek az érzések, lehetetlen a végtelenségig fenntartani a felfokozott érzelmi állapotot. Végül mindenki belefárad, és szeretné letudni az egészet."
Az alaphelyzet bemutatása, a különböző nézőpontok felvázolása miatt megint messziről indul el a történet és lassan is építkezik. Ennek ellenére imádtam az alapötletet, azt amivé a protomolekula vált és amilyen lehetőségeket teremtett és jelent. Az eseményeket nem gyorsítja az sem, hogy a szereplők hónapokon keresztül utaznak az űrben és persze közben nagyon sok minden nem történik - hacsak a lelki problémák kezelését, illetve az akaratok egymásnak feszülését nem tekintjük annak. Űrhajók és a belsejükben hosszú hónapokon át zajló élet kisebb és nagyobb problémái.
"(...) mindannyian mikrohullámú sütővel játszadozó majmokként viselkednek. (...) Egyáltalán nem jöttek rá (a protomolekula) a tényeges rendeltetésére, és talán nem is rendelkeztek a megértéséhez szükséges elméleti keretrendszerrel. Majom még sosem melegített fel kihűlt pizzát."
Az emberiség hosszú idő után összetalálkozott a protomolekulával, az idegen intelligencia egyik létformájával, ami csak egy ártalmatlan program az alkotóihoz képest és mégis kibillentette a Naprendszert addigi kényes egyensúlyából. Most pedig itt van egy sokkal nagyobb komplexum, amit ez az entitás közvetve létrehozott... Ahogy a Gyűrű titka feltárult, értelmet nyert számomra az éppen olvasott és a következő rész címének rejtett értelme, de még így sem tudtam volna megmondani, hogy hová is fognak majd kifutni az események. Viszont pont a Gyűrű és a "Lassú zóna" közepén elhelyezkedő tárgy miatt lett számomra kissé elvont a történet, amely ugyan távlatokat nyitott a folytatás felé, de mintha el is rugaszkodott volna a valóság talajától. Bár így utólag belegondolva már az első kötet is ezt tette és bizony ennek a stílusa nagyon hasonlít a felvezető történetrészére.

Mintha a "Lassú zóna" az egész kötet eseményeit is lelassította volna és csak a végére kapcsoltak volna valamivel nagyobb sebességre a történések. Az eleje nélkül a vége ugyan értelmetlen lenne, de mégis valahogy elnyújtottnak éreztem és jó volt végre az a kis pörgés és akció a vaskos kötet vége felé. Persze nem maradt el sem a világ, illetve az emberiség Holdenék és a pártjukon álló személyek által véghezvitt megmentése, valamint az erkölcsi tanulságok levonása - csak úgy, mint az előző részek esetében.

Bárhogyan is alakult, bármennyire is nagyívű és végtelen távlatokat ostromló a történet alakulása, nekem ez a rész tetszett eddig a legkevésbé - sajnos nem tudott az előző kötet eseményeinek a nyomába érni, pedig az alapötlet annyira elképesztő, amennyire csak lehet. Sebaj, mert van még folytatás és van még esély arra, hogy lenyűgözzenek a szerzők egy újabb, majd azt követően egy még újabb - és még ki tudja mennyi - történettel, karakterrel. Ugyan lassan, de meglehetősen biztosan épülget ez a történetfolyam és csak arra vár, hogy megismerjem a folytatásokat is. Meg is teszem majd, de azért most egy kicsit pihentetni akarom ezt a sorozatot, hogy biztosan értékelni tudjam majd a szerteágazónak látszó, de mégis egy irányba mutató eseményeket. Vajon mihez kezd az emberiség a most megszerzett tudással és lehetőségekkel?


2017. február 12., vasárnap

Christina Lauren: Gyönyörű játékos (Gyönyörű sorozat 3.)

Bár sok bírálat érte annak idején a sorozat első kötetét, és bár magam is tisztában voltam a hibáival, nekem mégis tetszett, amikor olvastam - valószínűleg pont abban az időszakomban talált meg, amikor éppen erre a stílusú regényre volt szükségem. Nem volt komolyabb problémám a pikáns jelenetekkel, de még a trágár beszéddel sem, mert a szenvedély annyira átjárta az egész könyvet, hogy minden mást elhomályosított és csak sodort magával egészen a kötet végéig. Nem volt tehát kérdés, hogy a folytatásokat is szeretném majd olvasni. A második kötet éppen kéznél volt, viszont erre, a harmadik részre elég sokat kellett várni - közel három évet. Előrendeltem, otthon a polcra tettem, majd nem viszonylag záros határidőn belül olvasottnak is nyilvánítottam, most pedig beszámolok az élményeimről.

Értékelés: 9/10
Kiadó: Lilith Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 379 oldal
Fordította: Angster László
Borító ár: 3595,- Ft
A mű eredeti címe: Beautiful Player
Sorozat: Gyönyörű sorozat
Előzmény:
1.) Gyönyörű rohadék
2. ) Gyönyörű idegen
Folytatás:
4.) Beautiful Secret
5.) Beautiful
Kiegészítő novellák:
1,5.) Beautiful Bitch,
2,5.) Beautiful Bombshell
3,5.) Beautiful Beginning
3,6.) Beautiful Beloved
4,5.) Beautiful Boss
Műfaj: erotikus
Ebben a kötetben William Sumner kapja az egyik főszerepet, akivel már a Gyönyörű idegen olvasása közben is összetalálkoztam, mert ő Max Stella barátja - bár bevallom, hogy a humorán és a nőimádatán kívül nem igazán emlékeztem másra. A felbukkanására is várnom kellett egy keveset, mert a kötet Hanna Bergstrom bemutatásával kezdődik, aki egy igazi szobatudós: először a tanulásnak szentelte minden idejét, most pedig szinte ki sem mozdul a laborból. Ezt elégeli meg az apja és a bátyja, akik persze kötelességüknek érzik, hogy beleszóljanak az életébe. A bátyuska azt tanácsolja, hogy Hanna hívja fel az ő régi iskolatársát és barátját, a megrögzött playboyt, Will-t, aki - minő szerencse - éppen a lánnyal egy városban lakik. Hanna a maga esetlen módján meg is ejti azt a bizonyos hívást, amelynek lehetőségéről Will már értesítést kapott. A találkozó hamarabb összejön, mint azt elsőre gondoltam, mert Will még aznap reggel futni hívja Hanna-t. És innen már minden megy a maga útján...

A két szereplőnek közös múltja van, bár Will csak úgy emlékszik a lányra, mint a barátja hét évvel fiatalabb húgára. Hanna számára a múlt az emlékeket tekintve sokkal színesebb, mert a fiatal lány jó néhányszor rajta felejtette a szemét először a tizenkilenc, majd a huszonnégy éves fiún, akinek tetkói voltak, karika volt a fülében és egy együttesben gitározott - vagyis megtestesítette azt a rosszfiús stílust, amely képes megbolondítani minden kamaszlányt. Az idő azonban elszaladt, jelen pillanatban Hanna huszonnégy éves, vagyis igazi nő és Will az, aki a szokásosnál is többször felejti a lány idomain a tekintetét.

Persze a szitu eléggé elcsépelt, mert Hanna arra kéri Will-t, hogy tanítsa meg őt a pasizás fogásaira, avassa be a fesztelen társalgás és elköteleződés nélküli szexuális kapcsolat rejtelmeibe. Komolyan mondom, hogy a szememet forgattam, amikor erről az elcsépelt kiinduló okról olvastam. Az egész történetet csak az mentette meg, hogy Hanna nem volt ártatlan, hanem volt már korábban szexuális kapcsolata - bár ez csak a szűzhártya hiányát eredményezte, de a viselkedését nézve nem sok semmit jelentett. Viszont, ha a szerzőpáros felkínált volna egy újabb huszonnégy éves szüzet, akkor tutira a sarokba vágtam volna a kötetet. Miután ez a veszedelem elvonult a kiadvány feje - akarom mondani lapjai - felől, folytattam az olvasást.

No, és azt sem szabad elfelejteni, hogy Hanna legalább szórakoztató volt a maga kis tudós és okoskodó módján. Mindent és mindenkit ki akart elemezni, nem maradhatott olyan reakció, amelynek ne akart volna a mélyére látni. Szórakoztatónak találtam a Will-lel folytatott párbeszédeit, ezért még az egyéb viselkedés és tapasztalatbeli hiányosságait is hajlandó voltam neki megbocsátani.
Azért Will sem volt semmi, hiszen nagyon is tisztában volt a saját kinézetével és teljesítményével, ahogy az sem véletlen, hogy két szeretőt is tartott fixen, akiket naptári pontossággal látogatott: Kittyvel kedden találkozott, Kristyvel pedig szombaton. Ha pedig a hölgyek mellé akadt még valaki más, akkor persze a kínálkozó lehetőségre sosem mondott nemet. Nagy játékos a pasi, ezt nincs értelme tagadni.

Szóval a szereplőink reggelenként együtt futnak, időnként máskor is találkoznak, a futásból barátság lesz, amely leginkább a régi emlékekre és az új élményekre alapul. Hanna oldottan  és természetesen viselkedik Will társaságában, a férfi pedig nagyon élvezi ezt, lassanként elkezd máshogy gondolni a nőre, mint a barátja kishúgára. Hanna persze gyakorlatban is alkalmazni akarja azt, amit elméletben megtanult és nem is csodálom, hogy ez meg Will-nek annyira nem tetszett - bár ahhoz képest elég gálánsan és úriember módjára viselkedett. A barátság egy idő után kiegészül egy kis extrával, majd a két szereplőnek meg kell barátkoznia az érzelmeivel is. Nincs ebben semmi titok, semmi hatalmas csavar, minden úgy történik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Felbukkantak ismerős dolgok is a regényben, pl. a váltott szemszög, amely lehetővé tette, hogy ne csak Hanna, hanem Will gondolatai és érzései is átélhetőek, illetve megérthetően legyenek. Ahogy az is tetszett, hogy a korábbi részek szereplői - Chloe és Bennett, valamint Sara és Max  - is szerves részét képezték a regénynek, az ő további életünkről is kiderült jó néhány - érdekes - dolog.

Előnyként hangoztatnám azt is, hogy bár egy sorozatról van szó, a regények jól elkülönülnek egymástól, hiszen minden szereplőpáros más egyéniség és másként reagál az érzelmekre. Ez a történet - bár éppen elég pikáns jelenetet tartalmaz - mégsem olyan végletek nélkül szenvedélyes, mint Chloe és Ben sztorija és nem is olyan pikánsan visszafogott és érzelmekkel telített, mint Sara és Max története. Hanna és Will közös kalandja inkább a barátságból szenvedélybe forduló események leírása - viszont annak nagyon is jól sikerült. Egyedül talán csak Will hirtelen pálfordulásával barátkoztam meg valamivel nehezebben, de végül is egyszer elérkezik az idő, amikor véget ér a tombolós korszak és az állandóság vonzóbbnak tűnik a bizonytalanságnál - nála most érkezett el ez az idő.

A regény lassan indul, a pikáns jelenetek a kötet felénél bukkannak fel és onnantól viszonylag nagy gyakorisággal követik egymást. A helyzetek és a helyszínek változatosak, ahogy a leírások is, nem fordul ismétlésbe az egész, a szerzők gondoskodtak a sokszínűség és az érdeklődés fenntartásáról. Pedig nem nyújt túl sok újdonságot a történet, ami igazából egy szokványos mai románc bemutatása, de jó volt elmerülni a páros kalandjában és érzéseinek alakulásában. A szenvedélyes jelenetek nem ölik meg a cselekményt, mert annak anélkül is van létjogosultsága - ezt a részét kifejezetten értékeltem a történetnek.

Ah, nem is ragozom tovább, mert aki olvasta az előzményeket, az úgy is tudja, hogy mire számítson. Aki nem ismeri a korábbi párosok sztorijait, de kedveli a hasonló történeteket, annak mindenképpen ajánlom olvasásra, mert szerintem a jobban sikerült és igényesebben kidolgozott darabok közé tartozik ez a mű, bár tény, hogy nem kell tőle világmegváltást várni - viszont jól szórakoztat olvasás közben és tutira kikapcsol. No, és váltott szemszögű az elbeszélés, ami számomra mindig előnyt jelent, ha romantikus kötetet választok olvasásra.



2017. február 8., szerda

Megan Miranda: Minden eltűnt lány

Volt egy film, amit közel egy évtizeddel ezelőtt láttam, a 11:14, amelynek cselekményét visszafelé mesélték el a készítők, így derült fény a szereplők tettei közötti kapcsolatra és állt össze minden egy kerek egésszé a végére. Azóta vagyok odáig, meg vissza a fordítva elmesélt történetekért. Sajnos nem akad túl sok belőlük - vagy én nem találkoztam eddig össze velük -, ezért nem volt kérdés, hogy nekem ez a könyv kell, ezt a regényt olvasni akarom. (Ugye mindenki érezte a végig nagybetűt és a sok-sok felkiáltójelet? Mert azok ott vannak ám.) Szóval megvettem a kötetet, megkezdtem a ráhangolódást, majd neki is veselkedtem az olvasásnak, és egyszer csak azt vettem észre, hogy valami elképesztő módon élvezem az egészet, a történet pedig teljesen magába szippantott.

Értékelés: 10/10
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016.
Terjedelem: 343 oldal
Borító ár: 3.480,- Ft
A mű eredeti címe: All the Missing Girls
Fordította: Nagy Mónika
Műfaj: thriller, krimi
Miről is van szó? Tíz éve már, hogy Nicolette Farrell elköltözött a szülővárosából, Cooley Ridge-ből, és most úgy hozta az élet, hogy családi ügyek miatt vissza kell térnie. Tíz évvel ezelőtt azért hagyott maga mögött mindent, mert megviselték az akkor zajló események: a legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt. Most nem tehet más, mint hazamegy és szembenéz a múltjával. De vajon tényleg képes lesz ezt megtenni? Cooley Ridge nem változott valami sokat az elmúlt években, a korábbi események szereplői is mind ott laknak, most pedig Nic is visszatért a városba. A múlt mindenkin otthagyta a nyomát: a találkozások óvatos közeledésnek, amolyan tapogatózásnak hatnak a halaszthatatlan, de kényelmetlen ügyek intézése közben. Úgy néz ki, hogy minden elviselhetően alakul, amikor megtörténik a probléma: néhány nappal Nic hazaérkezését követően Annaleise  - aki a korábbi eset alkalmával az alibit jelentette Nic és a barátai számára - nyomtalanul eltűnik. A korábbi gyanúsítottak pedig újra az események középpontjában találják magukat, a történtek pedig feltépik a régi sebeket.

A regény alapvetően három részre osztott: van benne két normál vezetésű elbeszélésrész, közte pedig két hét - vagyis pontosabban tizenöt nap - történetének napi bontású visszafelé mesélése. Az első - normál - részben megismerhettem Nic jelenlegi életét, amely teljesen kiegyensúlyozottnak tűnik: szakmai és érzelmi szempontból egyaránt. Az egyedüli feszültségforrást az jelenti, hogy a nőnek haza kell mennie és szembe kell néznie mindazzal, amit korábban maga mögött hagyott - a fő gondot az okozza, hogy ez nem egy röpke látogatás lesz, hanem egy hosszabb időszak, amit ott kell majd töltenie. Nic megérkezik a városba, találkozik a bátyjával és még néhány ismerőssel, meglátogatja az apját, majd takarítani kezd. Minden rendben lévőnek tűnik, aztán a következő fejezetet olvasva - ami a két héttel későbbi helyzetről mesél - már egyáltalán nem ezt gondoltam.

A regény elég lassan építkezik, a jelenkori események fordított elbeszélése, azok múltbeli kapcsolódásainak leírása, valamint ezek keveredése igencsak igénybe vette a figyelmemet. Mivel a legtöbb regény lineáris történetvezetésű - meg az élet is alapból így működik -, ezért ahhoz vagyok szokva, hogy valami elkezdődik és folytatódik, de most nagyon nem ez volt a helyzet. Már eleve nagy a különbség a két héttel korábbi és későbbi napok hangulata között, véleményem szerint ez leginkább a kíváncsiság felcsigázására való - nálam elérte a kívánt hatást. Aztán ott volt az, amikor lassanként megismertem a napok eseményeit, ami azért érdekes és kihívást jelentő, mert a következményekkel hamarabb szembesültem, mint a kiváltó eseményekkel. Időnként meg kellett állnom és elgondolkoznom azon, hogy hol is tartunk az események alakulásában: amiről a korábbi fejezetben már olvastam, az éppen most történik és igazából ez fordítva van - szóval ideje a helyére tenni az idővonalon és a helyén kezelni. Amíg csak egy tárgy eltűnése a téma, ami később - illetve napokkal korábban - még nem volt ügy, addig rendben is van, de itt emberekről van szó, akik egyébként is bonyolult kapcsolatban vannak egymással, különböző eseményekre kerül sor, változnak a hangulatok és az érzések. Szóval nem volt ez egyszerű: mindenre figyelni kellett és persze visszafelé gondolkozni, minden esemény, találkozás és beszélgetés egy apró mozaik volt, amit - utólag - a helyére kellett illesztenem, hogy végül összeálljon a kép.

Ha ez még nem lenne elég, akkor ott vannak a múltbeli események, amelyek folyamatosan átszövik Nic gondolatait. Mivel az egész történetet Nic nézőpontjából, az ő tolmácsolásában ismerhettem meg, ezért nem is tudtam kivonni magam az érzései alól, amelyek csak úgy áradtak belőle a jelenbeli történések és az átéltek hatására. Hihetetlen érzés volt ez így együtt, és ha néha majdnem a falra másztam is attól, amit olvastam, a könyvet akkor sem tudtam félretenni, csak úgy vitt magával a történet - mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi lesz a végén, ki a felelős az egész cirkuszért és hogyan zárul majd a mindent és mindenkit felkavaró dráma.

Az elbeszélési és cselekményvezetési mód mellett az igazi titok a karakterekben rejlik. Rengeteg könyvet olvastam már, de kevés olyat, ahol a szereplőknek ennyi titkolni valójuk lett volna - akár a múltban, akár a jelenben. Tiszta Kisvárosi gyilkosságok: "rengeteg titok és mocsok bugyborékol a felszín alatt". Nos, ez a regény is éppen ugyanilyen alapokra építkezik és a szerző végtelenül ravasz módon játssza ki a lapjait. Amikor az események nagyjából már összeálltak a fejemben, feltáratlan és megmagyarázhatatlan titkok még akkor is bőven akadtak és nem volt olyan szereplő, akiről nagy magabiztossággal ki mertem volna jelenteni, hogy nem tapad vér a kezéhez. Egyetlen dolog vigasztalt csak: maguk a szereplők is gyanakodva néztek mindenki másra, és bár senkiben sem tudtak megbízni, a jelen helyzetben mégsem tehettek mást. 

A visszafelé események után ismét normál elbeszélési módba váltott a történet, folytatódott az a bizonyos tizenötödik nap, amelyről még a könyv eleje felé olvastam. Ez volt az, amikor eldöntöttem, hogy tartok egy kis szünetet és - a könyvben visszafelé, de időrendben előrefelé - újra átolvasom annak a két hétnek az eseményeit. Ez persze folyamatos oda és vissza lapozgatást eredményezett, én azonban nem bántam, mert nagyon élveztem az egészet - rakosgattam a kis mozaikokat a helyükre.

Még így is, hogy megálltam, rászántam az időt, hogy futólag újra átolvastam és átgondoltam az eseményeket, rendeztem a gondolataimat, még így is képes volt meglepni a szerző. Feltételezhető, hogy én nem voltam formában, de jobban szeretek úgy gondolni rá, hogy inkább ő volt nagyon jó formában, illetve alapból zseniális az, amit kitalált és ahogy megvalósította. Hihetetlen, hogy közel háromszáz oldalon keresztül képes volt úgy mesélni, hogy minden klappolt, minden információt közölt, ami a titok megfejtéséhez szükséges és mégsem árulta el magát. Helyette inkább a figyelemelterelésben hitt és ehhez tökéletes volt Nic, illetve a lelkiállapota, a belőle áradó érzések jótékonyan elfedték a lényeget, és mégis ezek a kusza érzések, zűrös gondolatok jelentették minden másnak a nyitját, a kulcsot a titokhoz. Ilyen amikor a múlt az ember után nyúl és meghatározza a jelenét. Mondom, hogy zseniális. Engem tutira megvett kilóra.

A történet talán kicsit zagyvának tűnik, de tele van érzésekkel és reakciókkal, amelyektől még mindig zúg a fejem, amely még mindig - közel egy hónappal az olvasás befejezését követően is - képes magával ragadni a gondolataimat. Ez egy olyan könyv, ahol nem lehet eldönteni, hogy ki az áldozat és ki a manipulátor. Nagyon jól szórakoztam! Bátran ajánlom olvasásra minden krimi és thriller kedvelőnek! 



 
Design by Free WordPress Themes | Bloggerized by Lasantha - Premium Blogger Themes | Laundry Detergent Coupons